Századok – 1998

Történeti irodalom - Zsigmondkori Oklevéltár V. (1415–1416) (Ism.: Tringli István) IV/970

TÖRTÉNETI IRODALOM 971 Mályusz módszerét, az új kötetekben szereplő oklevélkivonatok jóval közelebb állnak Mályusz munkatársának, Fekete Nagy Antalnak regesztázási elképzeléséhez. Az oklevél eredeti rendjét a szükséges kihagyások mellett is megpróbálták fenntartani, a kivonatok hosszabb terjedelműek, és több olyan oklevél is bekerült az összeállításba, amelyet Mályusz bizonyára nem tartott volna fontosnak. A harmadik kötethez képest az ötödikben már csak kisebb eltérések észlelhetők. A közép-európai rendszerváltások után a levéltárügyben mindenütt nagy változások történtek, új nemzeti levéltárak alakultak meg új nevekkel. A Zsigmondkori Oklevéltár új kötete már ezeken az új, hivatalos neveken szerepelteti az iratőrző helyeket. Érdemes alaposan áttanulmányozni és ezeket az elnevezésekte, rövidítéseket követni, mert bizony elég anakronisztikus lenne, ha Magyarországon még évtizedek múlva is egy rossz beidegződés eredményeként már rég nem létező levéltárneveket tüntetnének fel lábjegyzeteikben a kutatók. Az előző kötetekétől némileg eltér a könyvészeti utalás rendszere is. Minden erőszakolt egységesítési szándék nélkül ezt a rövidítési rendszert kéne mintaként javasolni a történeti folyóiratok, könyvek számára, mert láthatólag egy jól átgondolt, egyértelmű és helykimélő rendszert sikerült kidolgozni. Az ötödik kötet az 1415-16 évre vonatkozó iratokat közli. Eseményekben gazdag esztendőkről van szó: a konstanzi zsinat éveiben járunk, 1415-ben pedig sikertelen török-ellenes boszniai hadjárat indult. Zsigmondnak köszönhetően a világ kitárult a magyar politikai elit számára. Soha ennyien nem jártak külföldön, mint ezekben az években, a külföldi források nagyon sok magyar utalást tartalmaznak. Az oklevéltár egyik legnagyobb értéke éppen ezeknek a Magyarországon elérhetetlen adatoknak a közreadása. Jelentős részük ugyanis olyan forráskiadványban jelent meg, amelyikből egyetlen példány sem található Magyarországon, Mályusz külföldi útjai során több évtizedes folyamatos munkával tudta csak ezeket feltárni. A konstanzi zsinat miatt nagyon sok az egyházi kibocsájtójú oklevél. A közlés rendszere nem változott: a magyar nyelvű regesztába a határjárásokat, birtokosztályokat, felsorolásokat, az iratok fontos, elvi jelentőségű részét eredeti nyelven szúrták be. A kivonat készítése során könnyen elmaradhat olyan, látszólag nem fontos szöveg, amelyre a kötet egy-egy használójának szüksége lehet, ez a regeszta-műfaj természetes velejárója. A Zsigmondkori Oklevéltár egységes szerkezete, jól kiérlelt regesztázási eljárása ezt a hibaarányt a lehetséges minimumra csökkentette. Az azonos típusú oklevelek magyar nyelvű regesztái is azonos szerkezetűek, pedig aki készített már regesztát, az jól tudja, hogy még egy-két év elteltével ugyanaz a regesztázó sem fordítja ugyanúgy még a leggyakoribb formulákat sem. A fordítás egyébként is sokszor önkényes eljárás: a megfelelő kifejezést mikor fordítjuk rétnek, mikor mezőnek, az egymás mellett álló virgultumot, dumust megkülönböztessük-e, és hogyan, az adományozó oklevelekben felbukkanó mera auctoritate regiat mindig jól különböztetjük-e meg a potestatis plenitudinetől, a példákat még bőségesen sorolhatnánk. Az iratok valóban minden fontos adata megtalálható a regesztákban. Épp ezért érthetetlen, hogy már Mályusz is miért döntött amellett, hogy nem közli a privilégiumok méltóságsorát. A méltóságsoros oklevelek végén fetüntetik, hogy méltóságsor található benne, azaz aki ezzel akar foglalkozni, az a levéltárban pontos jelzettel a kezében az oklevelet előkeresheti. A méltóságsor azonban nem másodrangú, csak néhány vájtfulű számára szükséges adat, hiszen egyikmásik oklevél egész tartalma nem ér annyit mint a végén szereplő méltóságsor. A méltóságsorok közlése valóban helyigényes módszer, de ha az ismétléseket visszautalásokkal oldanák meg, úgy ez kötetenként egy-két oldalnál több helyet nem venne igénybe, egyébként is a következő kötetekben már jóval kevesebb lesz a méltóságsoros oklevél. Miközben a kijelölt királyi embereket az új kötet az erdeti latin névalakjukban közli, az ország bárói és prelátusai kimaradnak. Az az érv csak részben helytálló, hogy míg egy megyebéli kisnemesnek könnyen lehet, hogy ez az egyetlen okleveles említése, az országbírót és hivatalviselését meg úgysem méltóságsorokból renkonstruáljuk. Először is: lehet, hogy a méltóságsorban említik először a tisztségviselőt, másodszor: a bárók és a püspökségek eredeti névformája is hordozhat annyi információt, mint egy eldugott falué, harmadszor: a méltóságsor sokszor olyan fontos kormányzattörténeti jelentőségű lehet, amely más forrásból nem rekonstruálható. Álljon itt egy példa a Zsigmond-korból: 1423-tól 1425-ig ketten viselték a szlavón báni méltóságot, Ciliéi Hermann és legidősebb fia Frigyes. Ez a nevükben kibocsátott báni oklevelekből könnyen kiolvasható, csakhogy a királyi oklevelek méltóságsorai kizárólag Hermannt tüntették fel szlavón bánként, Frigyest soha. Ha a méltóságsorokat nem vennénk elő, ez a jelenség nem tűnne fel. Egy olyan hatalmas anyagot mozgató forráskiadványnál, mint a Zsigmondkori Oklevéltár, a könnyen kezelhető, logikus és következetes mutató elengedhetetlenül fontos. A regiszter példaszerűen lett összeállítva. Találomra kiválasztottam a 95-ös számot, és az összes erre végződő sorszámú