Századok – 1997

Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457 I–II.(Ism.: Rácz György) IV/965

967 TÖRTÉNETI IRODALOM adatközlés módszerében is.)" - az adatgyűjtés módszerében azonban szakított vele. Engel szerint ugyanis „minden történettudományi segédletnek csak kárára válik, ha a régebbi, még fogyatékos ismeretekkel készült adatgyűjtésekre próbál támaszkodni, s azokat mintegy kiegészíteni törekszik" (Századok 1984. 980.). Félkész munkák alapul vétele és toldozgatása helyett elölről kezdett mindent, adatait elsősorban az Országos Levéltár Diplomatikai Levéltárában és Diplomatikai Fényképgyűjteményében maga gyűjtötte és ellenőrizte. Jellemző, hogy a kötet előzményeit elbeszélő Bevezetésben meg sem említi Sebestyén Béla munkáját, amelyet tudatosan nem használt. De Engel két kötete nemcsak ezért haladja meg elődeit. A szorosan vett archontológiai táblázatok mellett a munka tartalmaz többek között egy várlistát is várnagyokkal és várbirtokosokkal, valamint egy névmutatónak definiált genealógiai lexikont. De lássuk sorjában. A Tartalom és a Rövidítésjegyzék után következő 11 oldalas Bevezetést szó szerint idézhetnénk, mert lényegében maga egy tömör könyvismertetés. Első részében a korábbi munkák kritikájáról, a feldolgozott levéltári egységekről és a munka időhatárainak megválasztásáról olvashatunk. A második rész a kötetek tartalmáról és felépítéséről, a harmadik pedig az adatközlés módjáról tájékoztat. Az első kötetből azt tudhatjuk meg: egy bizonyos tisztséget egy bizonyos időpontban kik töltöttek be. A szerző hét fejezetbe csoportosította adatait és a végén a műhöz Függelék csatlakozik. Az első fejezet az ország báróit, azaz világi főméltóságait és helyetteseiket tartalmazza a következő sorrendben: nádor, országbíró, erdélyi vajda, szlavón bán, dalmát-horvát bán, macsói bán, Szörényi bán, bolgár bán, oroszországi vajda, tárnokmester, lovászmester, pohárnokmester, asztalnokmester, ajtónállómester, udvarmester, kincstartó, valamint a királynéi udvartartás méltóságai: királynéi tárnokmester, udvarbíró, lovászmester, pohárnokmester, asztalnokmester, ajtónálló- vagy udvarmester. Valamennyi méltóságnál a tisztségviselők időrendi felsorolása előtt rövid tájékoztatást kapunk a tisztség szakirodalmáról, amennyiben szükséges - pl. oroszországi vajda - történetéről, székhelyéről, joghatóságáról, a hozzá tartozó várakról stb. Mivel a 14-15. században a megyésispánok nem számítottak bárónak, nem szerepeltek a királyi privilégiumok méltóságsoraiban sem. Kivétel csak a pozsonyi, temesi és a székely ispán volt, akiket bárónak tekintettek. Ezek a tisztségek azonban nem ebben a fejezetben, hanem a negyedikben, az ispánok sorában találhatók. Nem foglalta a szerző táblázatba azt a néhány méltóságviselőt sem (fősáfár, királynéi kincstartó, hercegi tisztségviselők), akik csak alkalmilag fordulnak elő. A rájuk vonatkozó adatokat a hatodik (aula tagjairól szóló) fejezetbe dolgozta bele. Világi archontológia ellenére indokolt, hogy bekerültek a kötetbe (második fejezet) azok a magyar főpapok is, akik hivataluknál fogva tagjai voltak a királyi tanácsnak, így politikai szerepük nagy volt. A püspökök kinevezésébe a 14. századi pápai rezervációs gyakorlat ellenére a magyar királynak mindig volt beleszólása, sőt 1404-1410 között Zsigmond király a pápa nélkül maga igazgatta a honi egyházat, gyakran világi kormányzókat ültetve egy-egy püspöki székhelyre. A két érseken és a betűrendben következő tíz(enegy) püspökön kívül szerepelnek a dalmáthorvát főpapok is — akik bár nem voltak részei a magyar egyházszervezetnek, de politikai okokból a királyi oklevelek méltóságsoraiban feltüntették őket —, valamint a vránai perjelek és a székesfehérvári prépostok is. A harmadik fejezet a kancelláriák vezetőit tartalmazza, akik néhány kivételtől eltekintve ugyancsak egyházi személyek voltak, de a kötetbe kerülésüket politikai jelentőségük (pl. az oklevelek kiállításakor játszott szerepük) indokolta. A kancellárok listái főként a korábbi alapos szakirodalom eredményei alapján készültek, a teljesség kedvéért. A negyedik fejezet az ispánokkal és alispánokkal folytatja a tisztségviselők sorát az ispánságok betűrendjében. Az alispánok ugyan már nem tartoznak a szűkebb politikai elithez, de összegyűjtésük mellett fontos gyakorlati érv szólt. Tudjuk, hogy a középkorban az alispán a megyésispán familiárisa volt, ezért tisztségviselése adott esetben az ispán szolgálati idejére is fényt vet. Mellőzi viszont a kötet a szolgabírákat, mert politikai tényezőnek nem számíthatók és „társadalmilag sem azt a kört képviselték, amelyet az alispánok és a vezető familiárisok családai". A fejezet felépítése első ránézésre furcsának tűnik, mert igaz ugyan, hogy gerincét a „rendes" megyésispánok teszik ki, de „a könnyebb áttekinthetőség végett" közéjük kerültek - ez a fejezet is betűrendet követ - az archaikus eredetű királyi, királynéi magánuradalmak (pl. segesdi) ispánjai, a vár nélküli - tehát a várak közé be nem sorolható - uralkodói magánuradalmak is, sőt a kunok bírája is. A várral rendelkező magánuradalmak ugyan szerepelnek a listán, de csak utalószerepet játszanak a következő részhez. A fejezeten belül külön csoportban találhatóak viszont az erdélyi és szlavóniai megyék - ténylegesen anyaországi alispáni rangú - ispánjai. A vármegyék ispánjai és a királyi birtokokat igazgató ispánok egybekerülése annál inkább indokolt, mert egyfelől néhány megye csak a 15. század közepén vált klasszikus nemesi vármegyévé a királyi uradalomból (mint pl. Árva). Másfelől pedig a bakonyi királyi erdőis-