Századok – 1997

Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937

950 HOFFMANN TAMÁS telepítettek. Végeredményben tehát a feudális gazdaság expanziójának szokványos eseményei következtében állt elő a mediterrán medence középső részén a hidrokultúra munkaigényes gazdasága. Hispániában, Dél-Franciaországban főleg kertészetek működtek. A zöldségtermesztést a közeli városok piaca éltette. Lombardiában viszont a gazdaságok sorsa másként alakult. A Ticino vizét 50 km hosszú kanálist ásva (1257 óta) vezették a földekre, s évente két hónapon át öntöztek. Majd bővült az árukínálat. A városi élelmiszerpiac a 15. század óta jövedelmezővé tette a rizstermesztést is. A 16. század második felétől kezdve a városi tanácsok egymás után kezdték el a hidrokultúrával kapcsolatos építkezéseket. Novara és Vercelli környékén például a középkor vége óta a termőföld 70-80%-án rizst arattak. A földek mindenütt, az egész Meditteráneumban földesúri birtokokhoz tartoznak még ma is, amelyeket parasztok bérelnek. Kerített udvarú gazdaságokat: „mas", „ferme" (francia), „corte" (olasz) építettek mindenütt, egy-egy gazdaság mindössze néhány hektárnyi terjedelmű, ahol a munkacsúcsok alkalmával vándor idénymunkásokat foglalkoztatnak. Vannak földesúri majorok is. Ezeknek épületei 2-3 ha-on települtek, a major földjeinek terjedelme a 300 ha-t is meghaladja, ám a gazdaság profilja nem sokban különbözik a parasztokétól. Ezekben a vizes gazdaságokban állították elő (egy 1975. évi becslés szerint) a mediterrán mezőgazdaság termelési értéke több mint 40%-át. A mondottakból nyilvánvaló, hogy az egész rendszer kiformálódását — a klimatikus és más természeti tényezőkön túlmenően — a középkori munkaerőválság, a városi piacok sűrű hálózata és a nagybirtokrendszer együttesen hívta életre. Pl. Velence környékén a földek 20%-át szerezte meg a város a 13-14. században, megteremtette a vizes gazdaság feltételeit, és a 15. szazad második felében már rizsültetvényeket telepítettek mindenütt a bérleteken. Nemsokára bevezették a kukoricát is, a rizs tehát vetésforgóba került, úgy, ahogy ez Hispániában is történt. Cremona, Verona, Mantua és Milano környékén a 16. századi városi beruházások öntözött kertészeteket alapítottak. Majd tovább terjedt a hidrokultúra, bizonyítva, milyen nagy szükség van rizsre, búzára, pillangósokra és kukoricára. Ez a rendszer Lombardiában csaknem mindenütt meghonosodott a 17-19. században. Érthető: a hagyományos gabonavetés maghozama a 17. században csak 5-7-szeres volt. Mindamellett a mediterrán modell alkalmazását nem kísérte mindenütt siker. Holott a rizstábláktól remélték az élelmezési válság megoldását a Duna alsó szakaszán a török csiflik gazdaságokban is, ám kudarcot szenvedtek. Ugyanúgy jártak később a Bánátban a kincstári kamarabirtokon létesített rizstelepeken. Nem az anatóliai vagy a württembergi eredetű parasztok munkakultúrájában vagy magukban az emberek képességeiben volt a baj oka. Nem, hanem Délkelet-Európa gazdaságában. Itt egyrészt hiányzott az ázsiai társadalmak roppant tömegeinek kondicionálható energiája, másrészt a Mediterráneum, illetve Északnyugat-Európa lapályairól ismert intenzív kereskedelem lüktetése. A Duna-mentében a parasztok egyelőre csak az agrárium régi hagyományait mentették át, a gabonák és a haszonállatok „vegyes gazdaságának" önellátást biztosító ősi és középkori rendszerét, azt, amit Európa haladottabb terein már néhány emberöltő