Századok – 1997

Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937

„EGY MARÉK RIZS" - KULTÚRHISTÓRIAI VÁZLAT 949 öntözött földterület 9%-a Itáliában a kultúrtájnak, ahol a mezőgazdaság bevételeinek egynegyedét állítják elő. Itáliában az arabok Szicíliában is próbálkoztak rizstelepítéssel, ám nem túl sok sikerrel. A Po-völgy mocsárvilágának — kanalizálással és tájrendezéssel egybekötött — megszelídítése (amelynek munkálataiban Leonardo Da Vinci számos kultúrmérnöki feladatot oldott meg, azonfelül, hogy találmányokkal is gyarapította a kései renaissance mechanikai arzenálját) új fejezetet nyitott a kontinens agrártörténetében. A munkálatokat Genua tanácsa kezdeményezte a Liguriai-tengeröböl partszakaszának mocsárvidékén és a század végén már elérték Nizza környékét. Ezek a műveletek, ha arra gondolunk, hogy a rizs és a kukorica egyidőben illeszkedett a spanyol agrárgazdaságba, jóval költség- és munkaigényesebbek, mint az Új-Világból érkezett cereáliáké. A kukoricát nemsokára domboldalakon vetették, nem is tartották szükségesnek öntözni a fejlődő növényeket, a rizs esetében sehol sem tekinthettek el a tereprendezéstől és a folyamatos vízellátás beruházásigényes, sok élőmunka-ráfordítást követelő műveleteitől. A kukorica vetésterülete rövid időn belül száraz-gazdálkodásban terjeszkedett, a rizskultiváció mindenütt összekapcsolódott a vízgazdálkodással. A kukorica (különféle néven) helyi népélelmezési cikké vált, a rizst pedig exportálták a kontinens belsejébe. A mediterrán hidrokultúra működését két tényező tette lehetővé: a klíma és a földbirtokos. A száraz nyarakon a kertészeteknek volt szükségük vízre, a rizs tavasszal és nyáron, a gabona télen és tavasszal hasznosította azt, amit nem kapott meg csapadékként. Európában különféle korporációk kezdeményezték az öntözéses gazdálkodást és többnyire ők gondoskodtak működtetéséről is. Szerzetesrendek, városok, nagybirtokosok a szerzők kezdettől fogva. Az állami adminisztráció szerepe itt elenyésző, holott Ázsiában csaknem minden feladatot a bürokráciának kell megoldania. Technológiailag szembeötlő, hogy kontinensünkön a vízgazdálkodás munkálatait csaknem teljes egészükben gépesítették, az ókor óta erőgépek működtek itt, a középkor óta munkagépek is. Az erőgépek Európából jutottak el Délnyugat-Ázsiába, a Távol-Kelet saját találmányait hasznosította. Európában főleg a zöldség és gyümölcstermesztés vonzotta a hidrokultúrát, a rizs — népélelmezési cikként — meg se közelítette ázsiai rangját. Ezt a helyzetet két tényező idézte elő. Mindkettő sajátos, az ázsiaitól már kezdetben eltérő sorsot kölcsönzött a rizstermesztő parasztoknak kontinensünkön. Európában ugyanis minden egyes ökológiai övezetben a száraz (szántóföldi) gabonatermesztés hagyományai tartották fenn a cereáliák munkakultúráját, másfelől jószerével csak a mediterrán tájakon alakult ki hidrokultúra, az Alpoktól északra sehol sem. Az ókori és középkori kezdeményekkel jobbára a zöldségkertészet hatékonyságát kívánták fokozni. Ezt talán Kairó körzetében, a fennsíkon sikerült először. Majd az arabok terjeszkedése nyomán öntözőműveket építettek Marokkóban és Hispánia délkeleti sík vidékén, illetve Szicíliában. A hidrokultúra innen terjedt tovább a Rhône alsó szakaszának mocsaras síkságára, majd Eszak-Itáliába. A két utóbbi térségben bencések és ciszterciták indították el (illetve folytatták a rómaiaktól majd egy évezreddel korábban abbahagyott) munkálatokat a 12. században. Mocsarakat csapoltak le és erdőt irtottak a középkori szokások szerint. Itt is (akár az Alpoktól északra) majorokat alapítottak és parasztokat