Századok – 1997

Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937

948 HOFFMANN TAMÁS következően — akadozva, szerfelett nehézkesen funkcionál, csaknem megbénul ellentett érdekei szorításában.2 Am akármint is van, a vízellátásban sehol sem lehet fennakadás. A sarjadó vetésnek 20^40 napon át szüksége van áramló vízre, ahol kevesebb jut ebből, ott akár két hónapon át kell öntözniük. Ennek az az oka, hogy ennek a növénynek állandóan magas az oxigénfogyasztása, s ezt a friss vízből veszi fel. Ha megszűnik az áramlás, pang a víz, a növény elpusztul, a rizsföld elmocsarasodik és tele lesz a malária-szúnyog álcájával. A következmények ismertek Ázsiában mindenütt, még Európában is. Holott Európában a kanalizálás és az öntözés praktikája jóval megelőzte a rizs-kultivációt. Több mint egy évezred választja el őket. Lehet, hogy Andalúziában a kukoricatáblák öntözését tekintették mintának 1500 körül, ami arra mutat, hogy mindkét növény élelmiszerhiányt volt hivatva pótolni kezdettől fogva, továbbá, hogy tisztában voltak az Új-Világban, illetve Ázsiában (másrészt Egyiptomban talán már a 9. század óta) szokásos müvelésmódjukkal. Azonfelül a rizsföldeket mindenütt mocsaras partszakaszokon, folyamvölgyekben vagy deltákban létesítették a Mediterráneumban, vagyis olyan területeken, amelyeket annale előtte sehol sem tudták hasznosítani. Mindenesetre még az Ibériai félszigeten is lassan terjedt. Valenciában, a Segura folyó völgyében kezdődött el története a ,,huerta"-kon, de az Ebro deltában csak a múlt század derekán jöttek rá a tájrendezéssel egybekapcsolható kultivációjának előnyeire. Úgy látszik, voltak még tartalékaik, eladdig nem kényszerítette ki további földfoglalásaikat a népesedés. Ezek a földfoglalások azonban teljesen eltértek az ázsiai gyakorlattól. A kínai kulik (és sorstársaik) senki földjén keresték boldogulásukat, a spanyol parasztokat földesurak és helyhatóságok juttatták földekhez. Ázsiában a spontaneitás szolgáltatta az energiákat, Európában a tervszerűség. Például a Fluvia folyó partjának rendezését és a rizstermesztő parasztok földhöz juttatását vízimalmok telepítésével és mindenekelőtt magával a folyamszabályozással együtt hajtották végre a 18. században. A Földközi-tenger medencéjében voltaképpen három, egymástól különböző hidrokultúra alakult ki. Az elsőt a Mediterranean nyugati részén találjuk, ahol elsősorban nyáron kell javítani a talaj vízháztartását. Délkelet-Spanyolország ,,huerta"-rendszere képviseli ezt a típust, valamint az öntözött kertek Szicíliában és Marokkóban. Egy másik megoldás Észak-Afrika „vádi"-aiban (a már kiszáradt folyóvölgyekben) látható és Kairó környékén, ahol gabonát termesztenek. A vizet télen és tavasszal vezetik a földekre. Egy harmadik rendszert a Po-völgyben építettek ki a 12. század óta. Itt mindenféle növénykultúra megtalálható, a földet elsősorban — a tavaszi áradások idején — öntözik. Itáliában mintegy másfélmillió ha öntözött területen gazdálkodnak, huszonháromezer km ásott csatornában folyik víz. Ennek következtében kétmilliónyolcszázezer ha mocsarat fordítottak termőre. A Po mellett több mint ötszáz vízátemelő-berendezést működtetnek. Az 2 Bray, 1984: passim.; Bray, 1986.; Cartier, 1978: 365-88.; Chang, 1977: 23-52.; Christiansen, 1985: 15-27.; Dikshit, 1986.; Gilbert, 1984: 61-80.; Chang (ed.), 1977: passim.; Gasser, 1981.; Hayami-Tsubouchi, 1990.; Ho, 1956: 200-18.; Ho, 1959.; Hsou, Cho-Yun, 1980.; Hutterer, 1983: 169-212.; Kakiuchi, 1964: 155-61.; Kappel, 1974: 159-68.; Loewe, 1968.; Matsuo, 1959.; Mote, 1977: 193-258.; Perkins, 1969.; Piggott, 1950.; Raikos, 1965: 196-203.; Schäfer, 1977: 85-140.; Shephard, 1984.; Vishnu-Mittre, 1977: 569-88.; Westphal Hellbusch, 1961: 707-18.; Wittfogel, 1956: 152-64.; Ying-Shih Yü, 1977: 53-84.;