Századok – 1997

Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937

„EGY MARÉK RIZS" - KULTÚRHISTÓRIAI VÁZLAT 947 noha vannak gátak és csatornák, ám a vizet sok paraszt csak meregeti, nincsenek gépezeteik. Kétségtelen, hogy India népesedési mutatói (a vázolt okok következtében) mindig alatta maradtak a kínaiakénak. Amikor az európaiak a 16-17. században megismerkedtek a szubkontinenssel, még nem is találkoztak a túlnépesedés problémáival, mert ekkor még mindössze 259 fő/km2

népsűrűség lehetett az átlag. Akkor bizonyosan jobban éltek a parasztok, mint manapság. Bengál a 17. században rizst exportált - egyebek között Európába is. Ebben az időben már felszántották a szűzfóldeket, földtartalékaik kimerültek ugyan, de a technológiai haladás terén súlyos elmaradásban voltak, például az intenzív öntözést, a kétszeri aratást csak századunkban vezették be - megkésve. A lakosság ugyanis megkétszereződött. Ennek ellenére a nagy hozamú fajtákat csak 1960 óta vetik. Végeredményben a kínaihoz mérten külteijesek a módszerek mindenütt, a népesedés nyomása — úgy látszik — nem nehezedett a gazdálkodókra, nem segítette elő az intenziválódást (vízgazdálkodásuk kevésbé mechanizált, nem használnak fekáliát, alacsony hozamú fajtákat termesztenek, sok helyütt még a palántázást sem ismerik stb.). Indiában még a rizstermesztő parasztok is az éhség és a szárazság harapófogójában szoronganak. Bár India a rómaiak számára a rizs távoli egzotikus földje volt (legalábbis PLINIUS XVIII. 71. szerint), ám a mondott okok következtében a vízgazdálkodással kapcsolatos szabályok szövevénye mégsem hálózta be a parasztokat, jóllehet ez az a birtoklási rendszer, az „ázsiai termelési mód", amely nehézkességével oly sok gyötrelmet okozott nekik. Sőt még később is, hiszen mindmegannyi maradványával (ahogyan KARL MARX nyomán az utóbbi évtizedekben megint sokan emlegetik az archaikus civilizációk jogutódaiban burjánzó emberi kapcsolatokat), tehát elsősorban a vízhasználattal kapcsolatos szokásjog rendszerével a legfőbb kerékkötője lett a keleti társadalmakban a haladásnak. Bali szigetén például minden egyes kanális használói egy szövetkezet alkotnak, ha egy dűlőbe öt csatornán folyik a víz, öt szövetkezet működik a faluban. Ezek osztják el a vizet és ügyelnek arra, hogy az egyik társaság a másikat meg ne rövidítse, vagyis érvényesítik a reciprocitás elvét. Ha valakinek ezen kívül más dűlőben (vagy akár más faluban) is van földje, joga van egy újabb szövetkezeti tagságra. Valamennyi szövetkezet élén választott ember irányítja a munkálatokat, akinek két (ugyancsak választott) helyettese van segítésére. Összehívják a gyűlést, meghatározzák a művelési naptárt, az öntözési ciklust, a kultikus cselekmények idejét és lefolyását, valamennyi munkálat sorrendjét. A vízgazdálkodással kapcsolatos teendők ellátásában mindenki köteles részt venni a parasztok közül, kivéve azt, akit a falufőnök, a templomfelvigyázó vagy a brahmanista-szerzetes fel nem ment. A földbirtokosoknak mindenütt van megbízottjuk a szövetkezetben, továbbá ott vannak azok is, akik tőlük földet bérelnek, azaz gyakorlatilag a szövetkezetben az történik, amit a földbirtokosok akarnak, annak ellenére, hogy a rendszer autonóm, a birtokstruktúra mégis maga alá rendeli a benne dolgozók érdekhálózatát, következésképpen az egész rendszernek tulajdonosaik akarata, nem pedig a szövetkezetben társult parasztok jámbor óhaja szerint kell múködnie. Márpedig — éppen felépítéséből