Századok – 1997

Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895

OSZMÁN-ZSIDÓ KAPCSOLATOK 901 beáramlás idején is nagyon tudatosan járt el, de ekkor már minden igyekezetével azon volt, hogy az érkezők ne Isztambulban, hanem a birodalom más jelentős kereskedelmi és ipari központjaiban telepedjenek le. így próbálta — sikerrel — elkerülni, hogy a fővárosban tülságosan megnövekedjék a számuk, és kiegyenlíteni azt az aránytalanságot, melyet 1453 utáni idetelepítésük idézett elő. Úgy tűnik, a zsidók az időnkénti kényszerköltözéseket vagy a kormányzati „tereléseket" eleinte jól tűrték, ám miután közösségeik és gazdasági kapcsolataik megszilárdultak, már kevésbé lelkesedtek értük. Amikor Ciprus elfoglalása (1571) után néhány évvel az oszmán kormányzat tervbe vette bizonyos zsidó csoportok áttelepítését a szigetre, az érintettek minden rendelkezésükre álló eszközt bevetettek, és elérték, hogy régi lakóhelyükön maradhassanak.1

6 A források arról vallanak, hogy az oszmánok a 15. században és a 16. század nagyobbik részében „pozitív megkülönböztetést" alkalmaztak a zsidókkal szemben. Míg az ortodox kereszténység intézményeit rendszeresen és megfontoltan mállasztották,1

7

addig a zsidókat már a terminológia szintjén is kedvezőbb elbánásban részesítették. Nemcsak arról van szó, hogy a kefere ve jahudi (hitetlen és zsidó) fordulat állandó használatából világosan kitetszik: az oszmánok számára a zsidó nem közönséges hitetlennek számított. Az igazán meglepő az, hogy sokszor a zimmi és a jahudi között is különbséget tettek, vagyis a zimmin a 16. század utolsó harmadáig túlnyomórészt a keresztényeket értették. Ez a szétválasztás azért fontos, mert az a gyakorlati tény fejeződött ki benne, hogy amíg a keresztényekkel szemben viszonylag szigorúan alkalmazták a zimma által megkövetelt korlátozásokat, addig a zsidók a szóban forgó időszakban rendszerint semmibe ve(he)tték a vonatkozó előírásokat.1

8

így például zavartalanul, egymás után építették a zsinagógákat, tetszésük szerinti ruhákban jártak (a külföldre utazó kereskedők például gyakran a muszlimoknak fenntartott fehér turbánt viselték), rabszolgákat tartottak, lovon jártak és fegyvert hordtak maguknál stb. Noha ez utóbbi „bűnöket" a keresztények is gyakran elkövették és nem is származott nagyobb bajuk belőle, az engedély nélküli templomépítések miatt velük szemben sokkal kérlelhetetlenebbül léptek fel a hatóságok. Míg a keresztény (és a muszlim) adófizetők időről időre súlyos rendkívüli adókkal járultak hozzá a hadjáratok költségeihez, és gyermekeiket rendszeresen elvitték janicsár-újoncnak, addig a zsidók gyakran felmentést kaptak e terhek alól (pontosabban: ha rendkívüli adót vetettek ki rájuk, akkor azt nem egyénileg, hanem közösségként, meghatározott összegben rótták le, amelyet a közösség tagjai anyagi képességük arányában adtak össze, gyermekadót pedig egyáltalán nem követeltek tőlük). „A zsidók gúnyolnak bennünket azért — írta Hans Dernschwam, aki az 1550-es években járt török földön —, mert a törökök nem foghatják le, nem hurcolhatják el, nem tehetik rabszolgává és nem adhatják el őket."19 Az Oszmán Birodalomban élő zsidók a zsinagógák körül szerveződött, egyegy rabbi vezetése alatt álló kisebb közösségekben éltek. 1453 és 1526 között Isztambulban szultánok által kinevezett főrabbi is működött, de szerepe inkább csak jelképes volt. A zsidók és az oszmánok között elsősorban nem a vallási vezetők, hanem a szultáni udvarban élő fontos zsidó személyiségek közvetítettek, akiket a közösségek a maguk szószólóinak tekintettek, és akik valóban képviselték