Századok – 1997
Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895
900 FODOR PÁL legélesebb összecsapások és az ezzel párhuzamosan zajló birodalomszervezés időszakában nőtt meg az igénye olyan megbízható alattvalók iránt, akik rendelkeztek azokkal a gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi és technikai ismeretekkel, amelyeket ő maga egyelőre nélkülözött. Ez a hiány különösen Bizánc 1453. évi elfoglalása után vált nyilvánvalóvá. Ezért fordultak az oszmánok a zsidók felé, akik már a megelőző időszakokban is bizonyították hozzáértésüket, és akiknek megbízhatóságáról már számtalanszor meggyőződhettek. Az oszmánok biztonságos életet, szabad vallásgyakorlatot és anyagi lehetőségeket kínáltak nekik, cserébe pedig gazdasági, technikai és szervezési tapasztalataik hasznosítását várták és kapták tőlük. E hallgatólagos „szerződés" folytán az oszmán elit és zsidó alattvalói között — Marc Epstein kifejezését kölcsön véve — olyanfajta szimbiózis alakult ki, ami az érdekek közösségén alapult, és ami a saját korában páiját ritkította. A zsidók egyértelműen az oszmán állam oldalára álltak annak Európa ellen vívott harcában, s választásuknak a 15-16. században folyamatosan zajló bevándorlással is nyomatékot adtak. A birodalom kisebbségei közül egészében véve csak a zsidók vállalták önként az oszmánok szolgálatát, és ennek fejében olyan szabadságot kaptak, amilyet másutt csak kivételes esetekben élveztek.11 Az oszmánok iránti bizalmat a budai zsidóság 1526. évi magatartása is jól példázza: Jószéf ben Slómó vezetésével küldöttséget menesztettek a Földvárra érkező Szülejmánhoz, átadták neki a város kulcsait, és azt kérték, hogy a török haddal együtt mindnyájan Törökországba távozhassanak. így kerültek budai zsidók Szalonikibe és más görögországi városokba, s e szolgálatért élveztek kiváltságokat Jószéf utódai még a 19. században is.12 A budai zsidók elszállítását az oszmán források a szürgün szóval fejezik ki, ami szó szerint „elűzést", „száműzést" jelent. Ám mint oly sokszor, ez esetben is helyesebb „kényszertelepítést" értenünk rajta, hiszen egy jól ismert és széltében alkalmazott módszerről volt szó.1 3 Az oszmán kormányzat már a 14. század második felétől gyakran költöztetett át kisebb-nagyobb népcsoportokat az újonnan meghódított vagy valamilyen okból fontosnak tartott területekre, hogy benépesítse, iparosokkal, kereskedőkkel lássa el, vagy katonailag biztosítsa azokat. Máskor a szürgünt kifejezetten büntetésül alkalmazták az elégedetlenkedő vagy katonailag és politikailag veszélyesnek tartott csoportok elszigetelésére.1 4 A szürgün alól a társadalom egyetlen rétege sem vonhatta ki magát, így általában véve a zsidók sem. Az oszmánok a fentebb mondottak értelmében különös előszeretettel használták fel őket újabb városaik vagy régióik helyreállításában, az ottani ipar és kereskedelem fellendítésében. Az első ismert zsidó telepítésre Konstantinápoly 1453. évi elfoglalása után került sor, amikor az oszmánok valószínűleg valamennyi „vidéki" városuk zsidóságát az új fővárosba költöztették át, hogy tapasztalataikkal, kapcsolataikkal és tőkéjükkel részt vegyenek a város újjáépítésében. Ugyanez történt a szemközti Pérában, az egykori genovai kolónián élő zsidó kereskedőcsaládokkal is. A szultán a városnak ugyanazon részén jelölte ki új otthonukat, ahol korábban a velencei kereskedők laktak.1 5 Ez nem volt véletlen, hiszen Hódító Mehmed az ő segítségükkel próbálta megtörni az akkoriban még többnyire oszmán-ellenes Velence kereskedelmi és politikai hatalmát, és számított rájuk a görögök háttérbe szorításában is. Úgy látszik, az oszmán udvar az 1492 utáni szefárd
