Századok – 1997
Közlemények - Fodor Pál: Együttműködés és válság a 15–17. századi oszmán–zsidó kapcsolatokban IV/895
OSZMÁN-ZSIDÓ KAPCSOLATOK 899 A zimma által nyújtott védelem természetesen sohasem jelentett teljes biztonságot, és az iszlám történetéből sem hiányoznak a vallási kisebbségek elleni támadások. Ilyenekre azonban mindent összevéve is ritkán került sor, s ha igen, akkor is gyakran kimutatható bennük a neofita buzgalom vagy éppen a kárvallott kisebbség hibája. Mindkét esetre találunk példát az anatóliai szeldzsukok hűbérurainak, a Perzsiában uralkodó mongol ilhanidáknak a korából. Itt 1282-ben Tegüder kán foglalta el a trónt; kevéssel ezután hátat fordított a Dzsingisz-kori hagyományoknak, nyíltan áttért az iszlám vallásra és az Ahmed nevet vette fel. Már mint muszlim uralkodó azonnal elrendelte, hogy a keresztények templomait dzsámikká alakítsák át.8 Az őt követő Argun kán (1284-1291) viszont szokatlanul éles iszlám-ellenes politikát folytatott, melynek sugalmazója és végrehajtója egy Száduddevle nevű zsidó vezír volt. Kormányzásuk óriási zsidóellenességet ébresztett, s amikor a kán súlyos betegségbe esett, a mongol urak azonnal megölték a vezírt, a muszlim lakosság pedig öldösni és fosztogatni kezdte a zsidókat. Ahogy az egyik forrás mondja, a bagdadi muszlimok örömünnepet ültek a „zsidó uralom" bukása alkalmából.9 Úgy tűnik, ez a közjáték a korabeli Kis-Azsiában semmiféle visszhangot nem keltett, arrafelé senkinek nem jutott eszébe, hogy utánozza az iraki és az iráni muszlimokat. Ezen a tájon a szokásosnál is jobban érvényesült az iszlámra jel-I lemző türelem, hiszen a szeldzsuk állam lakossága mindvégig elképesztően tarka képet mutatott. A legnagyobb összevisszaságban éltek itt görögök, örmények, törökök, zsidók, perzsák és mongolok, és a fő ellentétek nem vallások és etnikumok, hanem nomádok és letelepedettek között hűzódtak. A harcoktól zajos nyugati határvidékeket, ahol a 13. század második felében és a következő évszázad elején egyre-másra jöttek létre az új török fejedelemségek, szintén a keveredés és a sokszínűség jellemezte. A híres arab utazó, Ibn Battuta leírásából tudjuk, hogy az ajdini fejedelem egy tudós zsidó orvost tartott maga mellett, akit az udvari nép — egy-két irigyétől eltekintve — megkülönböztetett tisztelettel övezett.1 0 E tekintetben nem volt lényeges különbség az újonnan születő és a régi, nagy hagyományokkal rendelkező iszlám államok között. Hasonló szellem uralkodott az ekkoriban formálódó oszmán bégségben is. Oszmán, az uralkodóház névadója, kezdettől fogva törekedett a hódításra kiszemelt területek görög lakóinak megnyerésére, és szívesen fogadta szolgálatába őket. Az oszmánok a későbbiekben is mindig nyitottak maradtak, igyekeztek átvenni és beilleszteni saját rendszerükbe mindazokat, akik hajlandók voltak együttműködni velük, valamint azokat az intézményeket, amelyek az együttműködők révén hasznukra válhattak. Bármennyire toleránsak voltak is azonban a keresztényekkel szemben, minden téren nem támaszkodhattak rájuk teljes bizalommal. Az oszmánok állama az iszlám és a keresztény világ határán helyezkedett el, és terjeszkedése egyre nagyobb károkat okozott az utóbbinak. Az oszmán vezető réteg tisztában volt azzal, hogy keresztény alattvalóinak tetemes része jobb híján, kényszerből vállalja az oszmán szolgálatot, s hogy Európában elevenen él még a keresztes gondolat. Ezért mindig számolnia kellett a lehetőséggel, hogy alattvalói titokban segítik az oszmán állam megállítására vagy megsemmisítésére törekvő európai hatalmakat. Márpedig az oszmán politikai és gazdasági elitnek éppen a
