Századok – 1997

Tanulmányok - Szvák Gyula: Az orosz „rövid” 17. század. A Romanov-konszolidáció kezdetei IV/857

AZ OROSZ „RÖVID" 17. SZÁZAD 881 nyugvó viszonyát és munkamegosztását. Az ugyanis érdemben soha nem kérdőjeleződött meg. A legnagyobb történelmi paradoxona az volt, hogy miközben reformjaival erősíteni kívánta, valójában végzetesen meggyengítette az orosz egyházat. Leszakította róla az óhitűeket, a leghívőbb pravoszlávokat. Évszázados, temérdek áldozattal járó frontot nyitott ellenük. A szakadároknak bélyegzetteket ugyanis semmi nem tántoríthatta el hitüktől. Awakum pl. élete utolsó évtizedét egy négy négyzetméteres földbe vájt odú-cellában tölti el, a Szolovecki-kolostor harcos szerzetesei pedig nyolc esztendő keresztül fegyverrel a kézben védik igazukat. Ezenközben pedig a hivatalos egyház „hátországa" a cár felől védtelen maradt: innentől kezdve már nem az állami és egyházi kompetenciák pontos meghatározása, hanem az egyház maradék integritásának megőrzése a tét. A tradicionális kultúra válsága A Nyugat „beszivárgása" A hivatalos egyház diadala a szakadárok ellen nem egyszerűen azért tekintendő „pirruszi" győzelemnek, mert még védtelenebbé vált a cári hatalommal szemben, hiszen a cezaropapizmus mélyen az orosz tradícióban gyökerezett. A hagyományos orosz kultúra szempontjából jóval kárhozatosabb eredménye volt annak, hogy — miközben a belső csatározásokban az egyház végzetesen meggyengült — a „hivatalos" és az „óhitű" egyház számára egyformán eretnekeknek, tehát üldözendőknek tartott nyugati eszmék gyakorlatilag akadálytalanul szivároghattak be Oroszországba. Az orosz ember Nyugattal való első találkozása a „zavaros" időszakban nem sok jót hozott számára, de annál mélyebb nyomokat hagyott benne. Nem véletlenül hirdette meg Filofej pátriárka az izolacionizmus programját. A megoldásra váró külpolitikai feladatok és a megoldásul választott eszközök azonban kikényszerítették a nyugatiak Moszkvába engedését, bár az orosz kormányzat igyekezett a katonáskodásra és kereskedésre korlátozni tevékenységüket. Hatásuk azonban csakhamar érzékelhetővé vált az élet számos területén. Sajátos módon, kezükre játszott az is, hogy a moszkvai nép időről-időre felégette különálló városrészüket, s a zavaros idők elmúltával beköltözhettek a fővárosba,ahol elvegyültek a pravoszláv „bennszülöttek" között. Hatásuk szinte észrevétlenül, és ennélfogva viszszavonhatatlanul lopózott be a hétköznapokba, és oda-vissza érvényesült, hiszen a külföldiek közül sokan eloroszosodtak, átkeresztelkedtek, de szokásaikat megőrizték, és a lakosság fokozatosan elleste azokat. Az előkelők házaiban kezdtek megjelenni a „lengyel mintájú", „német munkájú" faragott asztalok, kecses karosszékek, gondosan letakart tükrök, festmények és olcsóbb metszetek. Egyre többen öltöttek „német" ruhát (így a cár fiai is), viseltek „német divatú" frizurát, nyírták szakállukat. Megjelentek a „német" házitanítók, bűvészek, mutatványosok, cirkuszi bohócok. Sok volt közülük a sarlatán, portékáik a leggyakrabban igen olcsók voltak,tudományuk szülőhazájukban rég idejét műlta, ám egyelőre még ők is igen sok újat tudtak itt mondani.47 Az egyház szempontjából túlságosan is sokat, ezért a külföldiek elleni fellépés része lett a „harcos" egyház rendteremtő programjának. Először megtiltják az