Századok – 1997

Tanulmányok - Szvák Gyula: Az orosz „rövid” 17. század. A Romanov-konszolidáció kezdetei IV/857

878 SZVÁK GYULA A „harcos" egyház szószólói igazuk tudatában és az ősi hit védelmében, természetesen, azonnal tiltakoznak, és nem hajtják végre tegnapi elvbarátjuk újításait. Erre a pátriárka represszióval válaszol és az egyházi zsinat elé viszi a reformok ügyét. 1654 tavaszán a pátriárka az orosz egyház vezetőinek kijelenti, hogy az oroszok eltértek az egyetemes pravoszláv egyház tradícióitól, hogy szertartásrendjük és könyveik olyan újításokat tartalmaznak, amelyeket nem igazolnak a kanonikus szövegek. Ez az állítás annyira kategorikus volt (és oly kevéssé helytálló), hogy még az orosz püspökök is bizonyos fenntartásaikat hangoztatták, s kinyilvánították azon óhajukat, hogy a textusok korrigálása egyként történjék az autentikus görög és orosz könyvek alapján. A pátriárkát a zsinati határozat nem elégítette ki, és útbaigazításért a pravoszláv egyház legtekintélyesebb vezetőjéhez, a konstantinápolyi pátriárkához fordult. A válasz lassan érkezett, annál gyorsabb volt azonban a patriarchátusok sorában kevésbé előkelő helyen rangsorolt antióchiai patriarchátus feje, Makarij, aki éppen adományért érkezett Moszkvába. A török fennhatóság alatt álló keleti pravoszláv egyházfejedelmek gyakorta választott útját járta, nem érthetetlen tehát, hogy támogatta Nyikon minden elképzelését, és a sietve összehívott újabb zsinaton kiátkozta a kétujjas keresztvetés híveit. Mire végül megérkezett a konstantinápolyi pátriárka, egyébként nagyon körültekintő és kompromisszumos megoldást sugalló levele, Nyikon már biztosította maga számára a szükséges legitimációt.3

9 Ennek alapján gyors ütemben folytathatódott a javított liturgikus könyvek nyomtatása és a szertartásrend korrekciója. A továbbiakban Jézus nevét nem az oroszos „Iszusz", hanem a görögös „Iiszusz" formában írták, a Szentháromságban az „Atya és Fiú" formulából kihagyták az „és" kötőszót, a templomban háromszoros „alleluja" hangzott fel a kétszeri helyett, de egyszerűsítették a kereszt formáját, megfordították a templom körüli keresztes menet irányát, és még hoszszan sorolhatnánk. A lényeg, hogy a hitélet legáltalánosabb, a mindennapi rutin szempontjából meghatározó fogódzóit változtatták meg. A hit tartalmi, dogmatikai kérdéseit a reform nem érintette (e tekintetben mindössze „az Atya, a Fiú" és kötőszavának elmaradása sugallhatott egy „Atyafiú"-i értelmezést, tehát a szentháromság megkérdőjelezését), annál inkább a szertartásrendet. Minthogy azonban a pravoszláviában a hit gyakorlásának külsődleges attribútumai, tárgyi eszközei, jelrendszere, a szertartások misztikuma mindig is elsőbbséget élvezet a hit tanításaival, a Szentírás értelmezésével és a prédikációkkal szemben, a korabeliek joggal tekinthették Nyikon ténykedését az éberen és féltő gonddal őrzött hagyományok megcsúfolásának, az igaz hittől való eltérésnek.4

0 A „harcos" egyház egykori képviselői immár nem az egyház belső megtisztulását prédikálják. A pravoszlávia megmentéséért, mint hiszik, kell harcba indulniuk. Egy minden addiginál veszélyesebb ellenséggel, egykori barátjukkal, szemben, akit a megtestesült Anti-Krisztusnak mondanak. Híveik száma egyre nő, ami a pátriárkát is gyors reakcióra ösztönzi. A reformokat ellenzőket száműzeti, megöleti, és az 1656-os zsinaton az egyházból kiközösíti. Az életben maradt óhitűek cserében őt átkozzák ki. Egyik fél sem enged az igazából: az orosz egyház kettéoszlik a hivatalos és a szakadár egyházra.