Századok – 1997

Tanulmányok - Péter Katalin: Társadalom és gazdálkodás a kora újkori Sárospatakon. A patakiak csendes ellenállása IV/809

838 PÉTER KATALIN működő együtteseket ismert el az uraság valamilyen módon céhnek. A következő kamarai kezelés alatt viszont, a 17. és a 18. század fordulóján, az akkor fellelhető céhleveleket sorra ünnepélyesen átírták, mintegy megerősítve őket. A két időpont között, a 16. század legvégétől folyamatos magánföldesúri birtoklás alatt maradtak fenn az első adatok a borbélyok, a lakatosok, a szíjgyártók, a mészárosok, a csiszárok, az ácsok és a kaszások céheiről. Talán valóban csak ez idő tájt tudták elismertetni magukat. De ha így volt, ez azt jelenti, hogy az egész 17. század folyamán majdnem ugyanannyi céh kapott működési lehetőséget, amennyi a Miksa király alatti kamarai igazgatás nem egészen hat esztendejében alakult.13

4 A magánföldesurak azonban sem a régi, sem az újabb céheknek nem adtak teljes szabadságot. Mert minden megválasztott céhmester köteles volt az uraság „szolgálatára" esküt tenni. A Rákóczi-birtoklás első idejéből, 1623-ból ismerjük az eskü szövegét; személy szerint Rákóczi György és Lórántffy Zsuzsanna nevére szólt. Hasonló értelmű esküt tettek az uradalom főbb tisztviselői is.13

5

A különbség mindössze az, hogy a céhmesterek nemcsak az uraságnak, de a „nyomorult város" főbírájának is hűséggel tartoztak. Bizonyos értelemben urasági embernek tekintették tehát a céhek elöljáróit; ők közvetítettek az uradalom és az iparosok, valamint talán a város között. Hasonló volt a helyzet a leginkább pataki mesterség gyakorlóinál, a malomkőkészítőknél. Ok céhet nem szerveztek; legalábbis nem maradt róla adat. Együttesüket azonban „hites bányásgazda" fogta össze. Ezt az adatot az 1631-i urbárium tartotta fenn, de a szövegből világos, hogy a „hites bányásgazda" működésének akkor már régiek a hagyományai. „Annak előtte", vagyis a régmúltban volt szerepükről van szó. És világos a szövegből az is, miszerint „hites", tehát esküvel elkötelezettek az uradalomnak, illetve az uraságnak voltak. Ok jelentették be azt, ha valaki új bányát kívánt nyitni, mire a „tesztviselők", illetve „őnagyságok" megfelelő intézkedéseket tettek. A jelzett urbárium nem említi, de nyilvánvaló, hogy bejelentésével a bányászok elöljárója nemcsak „segétséget" szerzett az új bányákhoz, de így adott információt az újonnan megterhelhető adófizetőről is. A bányaiparosok működése Patakon egyébként külön figyelmet érdemel. Főként azért, mert a kőfejtés, illetve a malomkőkészítés a legrégibb itteni mesterségek közé tartozik. Emellett pedig nagyon jól mutatja, hogy mennyire hasonló módon lehetett a mezőgazdasági, illetve az ipari gazdálkodásban kitérni a földesúri terhek elől. Egy 1631-i eset a bányászathoz kapcsolódó lehetőségek szinte teljes sorát mutatja meg.13

6

Eszerint két testvér, a Szentpéteren lakó Szabó Györgyné, valamint a Toronyán lakó Ágoston Andrásné örökölt a Megyeren két kőbányát. Egyik az övék maradt, tehát mint nem-pataki illetékességű személyeknek volt itt bányájuk. A másikat eladták két patakinak. A városi könyv az üggyel összefüggésben nem említ semmilyen földesúri engedélyt vagy hozzájárulást. Vagyis a bányák korlátozás nélkül, leányágon is öröklődtek, és megszorítás nélkül lehetett őket elidegeníteni. Az uradalom a tulajdonos személyével nem törődött; nyilván mindenki tudta, hogy a tulajdon és a járandóságok megfizetése együtt jár.