Századok – 1997

Tanulmányok - Péter Katalin: Társadalom és gazdálkodás a kora újkori Sárospatakon. A patakiak csendes ellenállása IV/809

TÁRSADALOM ÉS GAZDÁLKODÁS A KORA ÚJKORI SÁROSPATAKON 839 A bányák a tulajdon természete szempontjából tehát a szőlőkhöz, illetve a telki állományon kívüli szántókhoz álltak közel. A jogosultságok eredete sem nagyon különbözött: a sajátos státusú földeknél az eredeti irtással szerzett, kőfejtésnél az „új bánya csinálása"-val megalapozott jog ment tovább. A bányákat a földesúri járandóság teljesítése után éppen olyan szabadsággal lehetett művelni és a tulajdonukat éppen olyan szabadon lehetett gyakorolni, mint amilyen szabadságok a dézsma megfizetése után a szántóknál vagy a szőlőknél érvényesültek. A járandóság pedig idővel változott, de a lényeg azonos maradt: előbb valamennyi terméket, később egy részüket szabadon lehetett értékesíteni. És abba, hogy ki mennyi malomkőt állít elő, soha senki nem szólt bele. Sokáig munkajáradékot sem kellett teljesíteni; csak 1631 körül kezdődtek viták azon, hogy a földesúri kezelésben tartott bányákat a bányatulajdonosok és kőfejtőlegények pénzért vagy ingyen kötelesek-e művelni. Az urasági igények azonban végül sem kerekedtek felül.13

7

Még az 1704-i urbárium is ügy rendelkezik, hogy a bányatulajdonos magánszemélyek kötelezően bár, de pénzért fejtenek különböző allodiális bányákban követ. Feltűnő az is, miszerint a bányagazdák valamennyien egyben telektulajdonosok voltak, telek után járó szolgáltatásokat viszont nagyon egyenetlenül teljesítettek. 1648-ban például 8 felsőhóstáti bányagazdát írtak össze. Egy asszony közülük, özvegy Szabó Mártonné, nemes és bányatulajdonos létére gyalogrobotot adott, míg a másik 7 bányagazda - nemére és nemesi, illetve nem nemesi állapotára való tekintet nélkül - nem robotolt. Még előnyösebb volt a gazdáknál alkalmazottként dolgozó kővágólegények helyzete. Mert nem tudjuk ugyan, hogy mit kaptak a tulajdonosoktól, de a bányákra kivetett uradalmi járandóság őket bizonyosan nem terhelte, és az esetek többségében megszabadultak a telek után járó terhektől is. 1648-ban például a Hécén összeírt 3 kővágó közül egyik sem robotolt. Ilyen körülmények között voltaképpen érthetetlen, hogy az uradalom az új bányák nyitását, illetve a bányatulajdon szerzését nem szabályozta. Márpedig ilyen természetű adat nem került elő. A bányák száma viszont idővel nyilvánvalóan szaporodott. A 16. századi urbáriumok még nem adnak a jelenségről megbízható tájékoztatást, de az 1632-i urbáriumban ár külön összeírták a bányagazdákat. Akkor 10 személyt soroltak ide, és 15 kővágó dolgozott a felvétel szerint mellettük. Az 1657-i urbáriumban 17 bányagazda és 10 kővágólegény neve olvasható, de még a sok pusztulást jelző 1676-i összeírás is 10 bányagazdát, valamint 9 legényt tüntet fel. Már akkor, majd Patak történetének egyik mélypontján, 1688-ban aztán kiderült, hogy a bányászmesterség nemcsak a földesúrral, de a háborúval szemben is védelmet nyújt. Az Alsóhóstátot és az Új utcát 1688-ban össze sem írták, és mindenütt pusztatelkek sorait jelölték meg, mégis 13 bányagazda, illetve kővágó szerepel a nagyon kevés megmaradt telektulajdonos között. A többi szakma ennyi előnyt nem adott. A háborúkkal szemben más iparosok éppen olyan kiszolgáltatottak voltak, mint mindenki Patakon. Világosan mutatja az 1688-i helyzet: a 13 bányászon kívül mindössze 9 iparűző személyt írtak össze, l-l szabó, kovács, kerékgyártó és kocsigyártó, valamint 2-2 varga, illetve cigány, tehát üstfoltozó iparos élt a bányákban dolgozókon kívül akkor Patakon. A közbeeső idő egyik jól dokumentált pillanata kínálkozik összehasonlításként: 1657-