Századok – 1997

Tanulmányok - Péter Katalin: Társadalom és gazdálkodás a kora újkori Sárospatakon. A patakiak csendes ellenállása IV/809

TÁRSADALOM ÉS GAZDÁLKODÁS A KORA ÚJKORI SÁROSPATAKON 833 Az allodiális földek kiterjesztése tehát nem feltétlenül járt erőszakkal, de a szántókat tekintve bizonyosan más volt az uradalom és a város lakosságának viszonya, mint a szőlőknél. A szőlőket mintegy kényelmesen, egymást nem zavarva telepítették, míg a földekért kegyetlen versenyfutás folyt. Főként azért kellett így lennie, mert a 16. század közepetájt mindkét fél szinte a nulláról indult. A dús erdők és rétek között Sárospatak határában szántóföldek alig voltak. Jellemző a helyzetre, hogy a kamarai igazgatás idején az egyik várkapitány a várhoz tartozó gyönyörű Gombos kertet kezdte magának mint szántót használni. Ezzel aztán utóbb felhagyott, és a gyönyörű kert még sokáig megmaradt. De ez az elképesztő cselekedet is mutatja, mennyire valós állapotot írtak le magukról a patakiak, amikor 1568 januárjában a tanács közölte a Kamarával: „A földművelés ezen a vidéken - a földek szűkös volta és a kevés jószág miatt - nem lehet jövedelmező. Csak a szőlők bevételeiből kell az itteni jobbágyoknak mind magukat, mind feleségüket és gyermekeiket eltartaniuk... mind a földesúri adókat fizetniük."12

9 Az uradalmi összeírások ugyanezt a képet mutatják. Míg szőlő, minden más ingatlan nélkül, 1567-1568-ban 153 személy kezén volt, és az összes ingatlantulajdonos egyharmada belőlük került ki, addig ugyanakkor az ingatlantulajdonosoknak mindössze 5,5%-a, összesen 26 személy birtokolt kizárólag szántót. Ügy látszik, csak gabonatermelésből tényleg nem lehetett vagy nem volt szokás élni a 16. századi Sárospatakon. A sokat idézett áttekintések alapján mindössze két személyről lehet feltételezni, hogy kizárólag - vagy talán csak főként - gabonából tartotta el családját és magát. Mert más tevékenységükről nem tudunk, de sem Banyay Péter, sem Tobori János nem volt telektulajdonos, és nem művelt szőlőt. Betakarították viszont 100, illetve 89 kalangya gabonát. Ennek mai mértékben mért mennyiségét nem ismerjük ugyan, de ebben az időben az egész Hegyalján is igen magas eredménynek számított. Szántókat tehát a 16. századi Hegyalján messze túlnyomó többségükben olyan személyek birtokoltak, akik egyben szőlőművelők is voltak, de a kétféle tulajdon arányai között nem látszik összefüggés. A szántógazdálkodás semmilyen mértékű bortermelés mellett nem volt jellemző, de a bortermelők minden csoportjában előfordult. Az átlagos színvonalon, 8-16 hektó között termelők 18,6%-a művelt egyben szántót is. A 16 hektó felett termelőknél ugyanez az arány 18,8%, a 8 hektó alatt termelőknél pedig 14,9%. A kétféle termést együtt számítva Alchy Valter érte el a legjobb eredményt, aki 2 szőlejében mintegy 45 hektó bort szüretelt, szántóról pedig 100 kalangya gabonát takarított be. A 17. századra aztán a szántóművelést tekintve az a legjelentősebb változás, hogy nemcsak a földesurak, de Sárospatak lakói is megsokszorozták földjeik menynyiségét. Ok bizonyosan irtással tették; más lehetőségük nem volt. És hatalmas munkát kellett végezniük; míg 1568-ban mindössze 87 személy kezén volt szántóföld, nagyjából száz esztendővel később, 1664-ben, csupán a Bodrog balparti Külsőváros lakói közül 111 személy birtokolt szántókat. Változtak a telki állományon kívüli szántóföldek mennyiségén túl a terméseredmények eltérései is: míg 1568-ban 100 kalangya, illetve 2 kalangya volt a két szélső határ, száz évvel később 311 kalangyát és 10 kévét takarítottak be mint legtöbbet, 3 kalangya és 10 kévés minimummal szemben. Az egyes gabonatermelők közötti különbségek tehát nőt-