Századok – 1997
Közlemények - Tokody Gyula: Edmund és Harold Steinacker a német Südostforschungban III/677
684 TOKODY GYULA nyilvánvaló rokonsága nem zárta ki az elvi eltéréseket és a belőlük következő politikai különbségeket. A német kultúrfÖlény-elmélet, sőt a rasszizmus is része volt az alldeutsch eszmének (az előbbi a kezdetektől, az utóbbi a századfordulót követően), de a fajelmélet nem vált annak alapjává. Nagyobb hangsúlyt — éles antiszemita tartalommal — csak a német birodalmi és egyes osztrák, főleg bécsi, elsősorban szlávellenességgel telítve pedig a csehországi szervezetekben kapott. A Kárpát-medencében viszont a magyar politika ellen irányuló német-szerb, illetve német-román összefogásra-törekvés, 1918 után pedig a beilleszkedés kényszere az új államokba mindenütt korlátozta az árja faj felsőbbrendűsége és uralomra termettsége melletti propagandát. Nem volt antagonisztikus ellentét náci és alldeutsch ideológia között a másik alapvető kérdésben, a külföldi németség történelmi szerepének értelmezésében sem. A nácikhoz hasonlóan az alldeutsch eszme elkötelezett hívei is a birodalmi expanziós törekvések eszközeinek tekintették a német kisebbségeket. Az utóbbiak vezetői azonban nap mint nap kénytelenek voltak szembenézni a különböző nemzetiségekkel körülvett német kisebbségek gondjaival, ellenséges és baráti érzelmeikkel, számolni az évszázados kötődésekkel a szülőföldhöz, az ősi hagyományokhoz, továbbá a kulturális és nyelvi különbségekkel, amelyek nemcsak a környező népektől, de más német csoportoktól, a birodalmi németektől is elválasztotta őket. Az 1938-as év azonban döntő fordulatot hozott a náci tervek megvalósításában. Ausztria és a Szudéta-vidék bekapcsolása a Harmadik Birodalomba hatalmasra növelte a német befolyást a Kárpát-medence országaiban is. Feleslegessé vált a nemzetközi alldeutsch mozgalom a náci ideológia dominanciája következtében, s annak központi, berlini irányítása is. Az amúgy is arisztokratikusnak és monarchistának tartott Alldeutscher Verbandot 1939-ben felszámolta a Gestapo.16 Voltaképpen tehát az alldeutsch mozgalom felkarolása, s így az alldeutsch eszme továbbélése a nácizmus idején ad magyarázatot arra, hogy Edmund Steinacker, valamint a Magyarországi Német Néppárt megítélése az 1930-as években sem változott, sőt presztízse jelentősen emelkedett. A stuttgarti díszoklevél értékelése lényegét tekintve bekerült a német történetírásba, főleg persze a Südostforschung kutatóinak a munkáiba, s túlélte a nácizmus időszakát is. Különösen Barbara Groneweg járult ehhez hozzá, aki 1939-ben elsőként publikált monográfiát Edmund Steinackerről.17 Munkája, amely — címét idézve — „Edmund Steinacker népi politikai tevékenységének kezdeteit" tárta fel, a Südost-Institutnak ugyanabban a sorozatában jelent meg, amely két évvel korábban Steinacker memoárjának is helyt adott. Ez önmagában véve is jelzi a két könyv és a két szerző elvi összhangját. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Barbara Groneweg jórészt olyan időszakot tett vizsgálat tárgyává, amelyre nézve ma is érvényesnek tekinthetjük a stuttgarti Auslands-Institut elismerő értékelését. Annak a megvizsgálására viszont csak a második világháború után került sor, hogy milyen szerepe volt Steinackernek a dualizmus rendszere ellen irányuló nagyosztrák és az egész Délkelet-Európát érintő alldeutsch tervek képviseletében, arra a kérdésre pedig mindmáig nem született kielégítő válasz, hogy voltaképpen miben látta a magyarországi németség és mozgalmai történelmi feladatát.
