Századok – 1997
Közlemények - Tokody Gyula: Edmund és Harold Steinacker a német Südostforschungban III/677
EDMUND ÉS HAROLD STEINACKER 683 létre hívta, s amelynek illusztrálására az első szám Nicolae Iorga mellett Szekfű Gyulától is hozott tanulmányt. Mindamellett Valjavec a magyarellenes indulatairól ismert Edmund Steinackerrel és a bánáti sváb származású, radikális német nemzetiségi körökben nagy népszerűségnek örvendő Adam Müller-Guttenbrunn-nal kivételt tett: mindkettőjüket a Südostforschung „kezdeményezői" közé sorolta, mivel „sokat tettek azért, hogy a magyarországi németség ügye ismertté váljék Németországban és Ausztriában".14 A hangsúlyt tehát a jelzővel nem minősített „tájékoztatásra" helyezte, nem pedig a nemzetiségi mozgalomban végzett tevékenységre. Ez azonban nem azt jelentette, hogy Valjavec szembeállította volna egymással a két tevékenységet, hiszen nyilván tudatában volt azok elválaszthatatlanságának. Álláspontja — miként más írásai is bizonyítják — összhangban volt azzal az értékeléssel, amelyet jóval tanulmánya megjelenése előtt — 1927-ben — a fennállásának 10. évfordulóját ünneplő stuttgarti német Auslands-Institut díszoklevele fogalmazott meg Edmund Steinacker fő politikai célkitűzéseiről és tevékenysége történelmi szerepéről. A célokra vonatkozóan az oklevél azt hangsúlyozta, hogy Steinacker „mindig népi öntudatú német (volksbewusster Deutscher)" volt, és ennek megfelelően cselekedett: „ismét és ismét síkra szállt a nemzetiségek egyenjogúsága és Magyarország németjeinek kulturális fejlődése mellett". A történelmi szerepet illetően pedig a díszoklevél szerint ő volt „a Magyarországi Német Néppárt szellemi atyja, s ezáltal Adam Müller-Guttenbrunn mellett a német mozgalom tulajdonképpeni elindítója Délkelet-Európában. így ő rakta le Csonka-Magyarország, a délszláv állam és Románia mai német szervezeteinek az alapkövét".15 Talán nem felesleges arra utalni, hogy ez az értékelés a weimari köztársaság időszakában született, s érvényességét nem vesztette el 1933 után, a nácizmus éveiben sem. Az a körülmény ugyanis, hogy a Monarchia összeomlása és az önálló lengyel állam visszaállítása következtében a Német Birodalom határain kívüli, fél tucat országban szétszórtan élő németek száma — ideértve az osztrák köztársaság lakosságát is — mintegy 15-16 milliót tett ki, állásfoglalásra kényszerítette a berlini kormányokat a német kisebbségek ügyében, függetlenül attól, hogy milyen ideológiai-politikai irányzathoz tartoztak. Lényeges különbség abban volt, hogy a weimari köztársaság kormányai a nyelvi és kulturális kisebbségi igényeken túlmenő követeléseket hivatalosan nem karoltak fel, s miközben a mérsékelt nemzetiségi szervezetekkel is igyekeztek kapcsolatokat fenntartani, a náci Németországtól eltérően tartózkodtak az olyan lépésektől, amelyek a külföldi németség agresszív célokra való felhasználási szándékára utaltak volna. S bár eltűrték a szélsőjobboldali, többnyire alldeutsch beállítottságú társadalmi-politikai szervezetek (köztük az Alldeutscher Verband) Németországon belüli működését, s külföldi tevékenységüket is tudomásul vették, demokratikus elveiknek, még inkább külpolitikai törekvéseiknek csak az olyan, alapjában véve tudományos célokat szolgáló intézmények feleltek meg, mint amilyen a Steinackert díszoklevéllel kitüntető stuttgarti Auslands-Institut, vagy a müncheni Südost-Institut volt. A nácizmus idején a hivatalos külpolitika és a szélsőjobboldali konzervatív, illetve alldeutsch szervezetek közötti diszkrepancia lényegesen kisebb volt, szinte elmosódott, de nem szűnt meg teljesen. A náci ideológia és az alldeutsch eszme
