Századok – 1997

Közlemények - Tokody Gyula: Edmund és Harold Steinacker a német Südostforschungban III/677

EDMUND ÉS HAROLD STEINACKER 681 történész Heinrich Friedjung csoportjához sodródott, amely Bethmann Hollweg német birodalmi kancellár megjegyzése szerint „szigorúan nemzeti volt, anélkül, hogy pártértelemben deutschnacionális lett volna, emellett szociálreformer volt, anélkül, hogy szocialista lett volna", ám egyértelműen a német befolyás Monarchián belüli növelése mellett szállt síkra.7 Ezzel egyidejűleg azonban — Bécsben és Berlinben egyaránt — a birodalmi alldeutsch gondolat elkötelezett hívének is tekintették, s nem alaptalanul. A századfordulót követően személyes kapcsolatban állt az Alldeutscher Verband, a magyar publicisztikában rendszerint pángermánnak nevezett Szövetség vezetőivel, írásait javarészt alldeutsch szellemű újságokban publikálta, s nemcsak ő, de közvetlen hívei is aktív szerepet vállaltak a Szövetség, illetve testvérszervezetei munkájában. A sommás, egymásnak ellentmondó kortársi vélemények messzemenően befolyásolták — elsősorban a két világháború között, de nem kis részben azt követően is — Edmund Steinacker megítélését a meglehetősen gyér magyar, főleg azonban az összehasonlíthatatlanul gazdagabb német nyelvű történeti irodalomban. Az 1945 előtti magyar történetírás nem vállalkozott sem a dualizmuskori sváb mozgalomnak, sem vezetői — köztük Edmund Steinacker — tevékenységének a feldolgozására. Az a vita ugyanis, amely 1917-ben Bleyer Jakab fellépésével kezdődött, keresztül húzódott a két világháború közötti korszakon és politikailag megosztotta a trianoni Magyarország németségét, a korabeli magyar történeti munkákban nem keltett érdemleges visszhangot.8 Ha politikatörténeti szempontból nem is, eszmetörténeti vonatkozásban azonban már ekkor figyelemre méltó kezdeményezésekre került sor. Elsősorban a debreceni irodalomtörténész germanista Pukánszky Bélának a magyarországi német polgárságról, továbbá a német nemzetiségi tudat változásairól és a nagynémet eszmék irodalmi visszhangjáról szóló írásait kell megemlítenem. De nem kevésbé érdekes és információgazdag az ugyancsak debreceni Némedi Lajos könyvben is megjelent egyetemi doktori diszszertációja, amely korabeli, főleg irodalmi jellegű írások alapján nyújt áttekintést — a honfoglalástól az 1930-as évekig — arról, hogy miként ítélték meg a németek és a magyarok egymást a különböző korokban.9

Tanulmányom témájával ezek a munkák ugyan nem állnak közvetlen kapcsolatban, mégis fontosak, mert nemcsak a magyarországi németség eszme-, részben társadalomtörténetének megismeréséhez, de a német délkelet-kutatók álláspontjának megértéséhez is értékes segítséget adnak. A magyarral szemben a német és az osztrák történetírás már a két világháború között nagy figyelmet fordított a Kárpát-medencében élő németség, s ezen túlmenően egész Délkelet-Európa múltjának a tanulmányozására. Új kutatási irányzat jött létre a német történetíráson belül, az ún. Südostforschung, a délkelet-kutatás, amely 1930-ban, a müncheni Südost-Institut megalapításával intézményesített formát is öltött. A feladat, „a Délen és Délkeleten élő német népiség (Volkstum)" kutatása, elvileg a társadalomtudományok és a kultúra minden területére vonatkozott és magában foglalta a térség történelmét csakúgy, mint aktuálpolitikai kérdéseit. Központi szerepet azonban kezdettől fogva a történeti kutatások kaptak az Intézet tevékenységében.10