Századok – 1997

Közlemények - Tokody Gyula: Edmund és Harold Steinacker a német Südostforschungban III/677

EDMUND ÉS HAROLD STEINACKER 679 fejlődését illusztrálja: az alább ismertetésre kerülő történeti irodalomból is levonható lesz az a következtetés, hogy Steinacker politikai pályája minden sajátossága ellenére — számos sors- és kortársáéhoz hasonlóan — végső soron a nemzeti mozgalmak fejlődésének általános sémája szerint alakult. Kezdeti stádiumukban e mozgalmak néhány értelmiségi által a nemzeti kultúráért, főleg a nemzeti nyelv ápolásáért és fennmaradásáért folytatott küzdelemben jelennek meg, magasabb szinten, egy újabb stádiumban viszont már laza szervezeti formációk, művelődési klubok, olvasókörök, újságok körüli tömörülések lépnek fel, de tömegjellegűvé, valódi mozgalmakká, majd vezetőséggel, apparátussal és elfogadott programmal bíró pártokká csak ezt követően alakulnak át.1 A kiegyezés utáni években az erdélyi szászok nemzetiségi mozgalma — minden jel szerint — már a tömegjellegűvé válás stádiumába ért — 1876-ban pártalakulásra is sor került (Szász Néppárt)2

— de a sváb településeken a mozgalom továbbra is alacsony szinten maradt. Általánossá tétele, a Magyarországon élő mintegy két millió német egy pártirányzatba tömörítése az ismert okok miatt — a települések szétszórtsága, egymástól való elszigeteltsége, eltérő gazdasági, társadalmi és politikai érdekek — nem utolsósorban pedig a magyar kormányok nemzetiségpolitikája miatt nem sikerülhetett a későbbi évtizedekben sem. Még az is vitatható, hogy a délmagyarországi sváb mozgalom elérte-e a fejlődés legmagasabb stádiumát. A párttá szerveződés megtörtént ugyan, a pártnak volt vezetősége, voltak helyi csoportjai, programmal is rendelkezett, amelynek elfogadását a párttagoknak aláírásukkal kellett jelezniök,3

de szűk volt a párt tömegbázisa és mozgástere, s a jelek szerint gyenge volt hatóképessége. Taglétszáma 5-6 ezer lehetett, pontosan nem állapítható meg, az egyetlen jelentősebb akciója az 1910-es parlamenti választásokon való sikertelen részvétel volt, amely után — akárcsak azt megelőzően — ismét csak sajtópropagandára és féllegális körülmények közötti, alig észlelhető szervezeti formákra tellett erejéből. Fritz Valjavec, a német délkelet-kutatás későbbi vezető történésze 1936-ban azt írta, hogy a „délkeleti németség öntudatának fejlődésében" az első világháború hozott fordulatot, az azt megelőző évtizedekben csupán egy „ébredési folyamatról" volt szó.4 Megítélésem szerint a dualizmuskori német nemzetiségi mozgalomban egyidejűleg jelen volt mindhárom fejlődési stádium: az erdélyi szászok mérsékelt és radikális irányzatra szakadt, de a dualizmus rendszerébe beilleszkedő mozgalma, a századforduló utáni, a dualizmussal szembenálló, nagynémet vagy nagyosztrák nézeteket követő és csaknem kizárólag Dél-Magyarországon sikeres szervezkedés, végül azok a személyek és csoportok, akik, illetve amelyek szinté őrizték és ápolták nyelvüket és kultúrájukat, németségüket tehát nem tagadták meg, de akceptálták a magyar politikai nemzet gondolatát, s akik — a Pressburger Zeitung egy 1874-es cikkének a kifejezésével élve — magukat nem Magyarországon élő németeknek (Deutsche in Ungarn), hanem német-magyaroknak (Deutschungarn) tekintették.5 Bármiként ítéljük is azonban e kérdéseket meg, az nyilvánvaló, hogy Edmund Steinacker politikai pályájának magyarországi szakaszában — az 1870-es és 80-as években — az Erdélyen kívüli német mozgalom még csupán kezdeti stádiumban volt, s az sem vitatható, hogy ez a kezdet nem kis mértékben éppen az ő tevékenysége nyomán alakult ki. Az előbbiekből következően e tevékenység