Századok – 1997

Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623

IFJ. ANDRÁSSY GYULA PÁLYÁJÁNAK ELSŐ SZAKASZA 661 tését tervezték, a függetlenségi szélsőbal viszont keresztülvitte Széli Kálmánnál, hogy a delegáció ülésein megjelenhessenek az oda nem tartozó képviselők is, ami viszont az uralkodót nagyon bántotta, és egyesek a delegációs intézmény bomlásának kezdetét látták benne. A delegáció elnökévé ezúttal Andrássyt választották, aki így természetesen a vitában nem vehetett részt. Elnöki funkcióját azonban igyekezett pártatlanul betölteni, és a delegáció berekesztő ülésén, 1902. június 5-én, miközben ő is aláhúzta, hogy a hadsereg által kívánt költségek komoly áldozatot jelentenek Magyarország számára, mégis elsősorban a vitában résztvevő mindkét tábor — kormánypárt és ellenzék — közös hazafiságát, és királyhűségét domborította ki. Széli rezsimjének igazi válságát az 1902 októberében Fejérváry honvédelmi miniszter által beadott újonclétszám-emelési javaslatok robbantották ki. A javaslatok a kormánypártban is kiváltottak egyesek — elsősorban Apponyi és hívei, és kisebb mértékben Andrássyék — ellenzését, és ez a mozgolódás az ellenzék figyelmét is felhívta a javaslatra, annál is inkább, mert a függetlenségi ellenzék — amely az 1901-es választásokon létszámában megnőtt, és sok becsvágyó, a parlamenti küzdelmekben érvényesülni akaró fiatal képviselővel gyarapodott — egyre rosszabbul érezte magát abban a passzív pozícióban, amelyet Széli kormányzásának kezdete óta elfoglalt. Az első — az indemnités elleni — obstrukciót Szélinek még sikerült leszerelnie, amikor azonban 1903 januárjában a Ház tárgyalni kezdte az újoncjavaslatokat, megkezdődött a bukásához vezető újabb obstrukciós hullám. Tevőlegesen járult ehhez hozzá Apponyi, aki ekkor a képviselőház elnöke volt, és aki egy, a kormányhoz intézett emlékiratában azt követelte, hogy az újonclétszám felemelését tegyék függővé bizonyos, a hadseregre vonatkozó nemzeti követelések teljesítésétől... Ezekben a követelésekben, melyek nem a dualizmus megváltoztatását, csak annak az alapvetően osztrák-német jellegű hadseregen belüli következetes érvényesítését célozták, tulajdonképpen semmi teljesíthetetlen nem volt. Az utókor számára sokszor érthetetlennek tűnik, hogyan vezethettek el a világháború előtti magyar politika legsúlyosabb, évekig húzódó válságához. Valójában arról volt szó, hogy a közös hadsereg kérdésében összeegyeztethetetlen törekvések csaptak össze. Ahogyan visszaemlékezéseiben Andrássy megfogalmazta: ,,A la longue lehetetlen volt feltételezni, hogy a nemzet fiait oly hadseregbe küldje, melyben a specifikus magyar hazafiasságot háttérbe kellett volna szorítania, egy mondvacsinált közös érzés kedvéért oly hadseregbe, melyben a magyar nyelv és a magyar zászló nem foglalja el az őt megillető helyet" (134. o.). A közös hadsereg igazában német nyelvű és osztrák szellemiségű hadsereg, az „összbirodalmi" szellemiség utolsó fellegvára volt, ezért a kor magyar közvéleménye adott formájában indokoltan érezhette nemzeti szuverenitásunkat sértő intézménynek. Ugyanakkor azonban éppen mivel az önálló nemzeti burzsoáziák kialakulása, a nagy tömegek politikai ébredése, és a modernizáció keltette társadalmi feszültségeknek a nacionalista indulatok erősödésében való lecsapódása fokozatosan aláásta a dualizmus társadalmi bázisát, a bomladozó struktúra egységének ezt az utolsó alapját Ferenc Józsefnek és a Monarchia vezető köreinek minden áron védelmezniük kellett mindenfajta reform ellenében.