Századok – 1997

Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623

IFJ. ANDRÁSSY GYULA PÁLYÁJÁNAK ELSŐ SZAKASZA 655 a későbbiekben is — politikai nézetkülönbségeik ellenére — Tisza személyét nagyra becsülte. Az Andrássy család tagjainak egymás közötti levelezését elolvasva azonban ez az állítás nem tűnik hitelesnek. Még a két politikus nagy nyilvánosság előtti heves összetűzései előtt, 1898-ban, a „Lex Tisza" után Andrássy sógornője, későbbi felesége, Zichy Eleonóra grófnő a következő szavakkal ír a Tisza-családról: „Ez a huncut öreg róka (ti. Tisza Kálmán) milyen ravaszsággal csinálta meg ezt az államcsínyt, ámde remélem, hogy evvel lejárta magát, és kiszegte a nyakát a Tisza-família — az elnök Istvánnal együtt... Mit szólnak maguk a Tisza István elnökségéhez? Ennek az embernek, kinek soha egy objectiv gondolata nem volt, és mást mint pártérdeket nem ismert."76

Ha a családban ilyen hangnem járta Tiszát ületően, akkor a két férfi között barátságról már korábban, az ellentét kiéleződése előtt sem lehetett szó — legfeljebb kölcsönös tiszteletről, és a közös cél érdekében való együttműködésről. (Igaz, feleségével ellentétben Andrássy mindig — a magánbeszélgetésekben is, és nemcsak a nyilvánosság előtt — ügyelt arra, hogy Tiszával kapcsolatos negatív ítéleteit higgadt, tárgyilagos hangnemben fogalmazza meg). Az ellenszenvet már az eltérő politikai irányvonal kialakulása előtt megalapozhatta a kálvinista középbirtokos és a katolikus arisztokrata családi háttér eltérő jellege, és a két férfi egymástól élesen elütő egyénisége, Andrássy doktriner, töprengő, sokszor habozó („aszpik gróf' — írta róla némi gúnnyal Thallóczy Lajos) alkatának, és Tisza energikus, kemény karakterének az ellentéte. A sajtószakasz körüli konfliktus kompromisszumos lezárása csak átmeneti fegyverszünetet jelentett a Bánffy és az ellenzék közötti konfliktusban. 1898-ban került volna sor az Ausztriával való gazdasági kiegyezés tízévenként esedékes megújítására. A kiegyezés Magyarországra meglehetősen kedvező lett volna, azonban egyrészt az osztrákok a gazdasági kiegyezés fejében a kvótának a felemelését kívánták meg, másrészt 1898 augusztusában Bánffy titokban hozzájárult az „ischli klauzulának" nevezett megállapodáshoz, amely szerint a gazdasági kiegyezést — bár Magyarországnak új tárgyalások kezdeményezésére való joga fennmaradt volna — ezúttal ne tíz évre, hanem időbeli korlátozás nélkül kössék meg. Ezt elsősorban az osztrák parlamenti viszonyok ziláltsága tette volna szükségessé, mert ez nagyon megnehezítette a normális gazdasági élethez nélkülözhetetlen megállapodások letárgyalását. Az „ischli klauzula" azonban kiszivárgott, nagy nyugtalanságot keltve a magyar politikában, ezen felül közeledett az 1898. év vége, és látszott, hogy a kiegyezést az osztrák parlament nem tudja letárgyalni az év végéig. A függetlenségi párt pedig ragaszkodott hozzá, hogy ezzel Magyarországra nézve beáll az önálló vámterület állapota. Ebben a hangulatban kért Bánffy 1898 októberében négyhavi indemnitást, azaz felhatalmazást arra, hogy az állami háztartást megszavazott költségvetés nélkül 1899 első négy hónapjában tovább vezethesse. Az ellenzék azonnal bejelentette az obstrukciót. Ezúttal már nem az „agyonbeszélés" taktikáját alkalmazták, hanem jegyzőkönyvi módosításokat indítványoztak, minden ilyen módosításra névszerinti szavazást kértek, ilyen módon lehetetlenné téve a tárgyalást, miközben természetesen szakadatlanul sértegették és rágalmazták a miniszterelnököt. Szilágyi Dezső pedig, házelnökként, a házszabályok utolsó betűjéhez is ragaszko-