Századok – 1997
Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623
654 SZALAI MIKLÓS zet érzelmeihez - a korrupciót és az erőszakot fogják a rezsim védelmére felhasználni, míg végül a fegyverek magát az egész rezsimet tarthatatlanná fogják tenni, és egy nagy összeomlást fognak előkészíteni. E veszélyek elhárításáért akartam a katonai kérdést a nemzet megnyugtatásával megoldani, a kormány hatalmát korlátozni, a választási szabadságot fokozni, az adminisztrációt decentralizálni, a választójog kérdését bátor reformmal nyugvópontra juttatni... Ezen felfogásom állított ugyanakkor szembe Tisza Istvánnal, aki szintén érezte az idők méhében rejlő nagy veszélyeket, aki szintén felismerte, hogy az eddiginél nagyobb aktivitásra van szükség, de aki a veszélyt még az eddiginél is erősebb kormányzattal, tisztább párturalommal vélte leküzdhetni... Tisza erős pártfegyelemmel, szigorú házszabályokkal, az állami adminisztráció behozatalával akart a szerinte fakciózus ellenzékkel végezni. О a főveszedelmet az obstruktióban és az ellenzék hibájában kereste, holott én ezekben inkább szimptómát és következményt véltem felismerni, az okot pedig a pártabszolutizmusban láttam."74 A visszaemlékezés persze nem ad számot arról, hogy — amint azt a közigazgatás kérdésében már láttuk — a fennálló rendszernek az ellene irányuló indulatok „megbékítése" útján való megóvását célzó reformkoncepció egyes elemei csak fokozatosan kristályosodtak ki Andrássy gondolkodásában. A valóságban — jóllehet meg volt győződve arról, hogy ha „rá hallgatnak", az megakadályozta volna a Monarchia, és vele a történelmi Magyarország katasztrófáját7 5 — Andrássy — úgy tűnik — nem rendelkezett valamilyen egységes, nagyformátumú stratégiai elgondolással a Monarchia növekvő problémáinak megoldására. A választójogi reformot illetően például még belügyminiszter korában is igen konzervatív nézeteket vallott. Az azonban politikai tevékenysége kezdetétől meghatározó eleme volt nézeteinek, hogy a parlamenti váltógazdálkodást, a valóságos, nem pusztán formális többpártrendszert önmagában is pozitívumnak, az alkotmányos rendszer nélkülözhetetlen elemének tartotta, és meg volt győződve arról, hogy a függetlenségi ellenzéknek mély gyökerei vannak a nemzetben, hogy azt teljesen felszámolni nem lehet. Tisza viszont a függetlenségieket mindig is csak a felelőtlen felforgatók csapatának tekintette, amelynek nincs igazi létjogosultsága a nemzeti életben. Tisza egyértelműen pozitívumnak tekintette a modernizáló magyar állam növekvő hatalmát, és a bankokkal és más gazdasági érdekeltségekkel való szoros összefonódását. Andrássy ettől a tendenciától az állampolgár szabadságát féltette. A két politikus ellentéte tehát eredetileg (amint az Andrássy 1896-os könyvéből is kitűnik), egy és ugyanazon politikai felfogás érvényesítésének, a hatvanhetes alap rendíthetetlen védelmezésének a módszereire vonatkozott. Azonban Andrássy — egyéniségének az erőszakot, a konfrontációt kerülő karakteréből, studiumai egyoldalúan jogi jellegéből, és őszinte meggyőződéséből egyaránt következő — ragaszkodása az alkotmányosság, a jogrend formális princípiumaihoz, és a nyugati értelemben vett parlamentarizmus eszményéhez, az adott viszonyok között elkerülhetetlenül vezetett el a közjogi engedményekhez, a kiegyezés nemzeti irányú „továbbfejlesztésének" ahhoz a koncepciójához, amelyet kiegyezéskönyvében még olyan éleselméjűen bírált. Mennyire volt Andrássy és Tisza ellentéte személyes természetű? Andrássy emlékirataiban azt állítja, hogy Tisza és ő mint fiatalemberek barátok voltak, és
