Századok – 1997

Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623

650 SZALAI MIKLÓS tése, ott a magyar befolyás biztosítása, amit pontosan azáltal érhetünk el, ha meggyőzzük az uralkodóházat: nem kívánjuk megváltoztatni a dualizmus rendszerét. Ezzel — a hatvanhetes ellenzék törekvéseinek megfelelően, ámde az általa javasolt eszközök nélkül — elérhetjük azt, hogy a Monarchia súlypontja mindinkább Magyarországra helyeződjék át. Annál is inkább remélhetjük ezt, mert hiszen, míg Magyarország nagymúltú, egységes állam, addig Ausztria ma már csak a különböző népek, népcsoportok belső egység nélküli konglomerátuma. Andrássy egész érvelését értékelve meg kell állapítanunk, hogy rendkívül éleslátónak bizonyult a dualizmus „fellazítására" „reformálására" irányuló törekvések bírálatában. Apponyi 67-es ellenzéki programja szükségszerűen az uralkodóval és Ausztriával való összeütközésre, és a magyar nemzeti törekvések radikalizálódására kellett, hogy vezessen. Ez a reálpolitikai éleslátás azonban önmagában nem teszi érvényessé az Apponyi-féle politikával szembeni elvi kritikát. Az aligha eldönthető szőrszálhasogató közjogi vitától (a kiegyezési törvény helyes értelmezéséről) eltekintve Andrássy érvelésének a legfőbb hiányossága az, hogy — jóllehet teljesen igaza van abban, hogy az állami önállóságot közös intézmények nem fejezhetik ki a maga teljességében, és annak talán nem is kell az állam életében minden ponton megnyilvánulnia — nem vesz tudomást arról a tényről, hogy a Monarchia közös intézményei (mindenekelőtt a hadsereg) nem egyszerűen közös intézmények, hanem — elsősorban a nyelv miatt — osztrák-német intézmények voltak. Az olyan állam pedig, amely vitális funkcióiban (hadügy, külügy, pénzügy) alapvetően idegen nyelvű és szellemű intézményrendszernek rendeli alá magát, nem rendelkezik valódi és teljes önállósággal, akkor sem, ha ennek az állapotnak a forrása egy szuverenitása teljes birtokában meghozott saját törvénye. Andrássy munkájának egy további — igaz, a kor minden magyar politikusára jellemző — gyengesége a szláv követelésekkel szembeni teljes értetlenség, a történeti jog kizárólagosságának álláspontjához való ragaszkodása. A cseh és horvát önállósági törekvéseket azzal intézi el, hogy a cseh és horvát alkotmány, államiság századokon át nem létezett, továbbá a csehek — gazdasági gyarapodásukkal törődve — nem küzdöttek úgy önállóságukért, mint a magyarság. Most tehát éijék be azzal, hogy gazdagok, míg mi, magyarok szabadok vagyunk. Szemmel látható, hogy Andrássy — szemléleti korlátai miatt — alábecsülte a dualizmus kereteit feszegető nemzeti indulatok erejét. Mivel a könyvben Andrássy ékesszólóan érvel a katonai követelések ellen, néhány év múlva pedig maga is a nemzeti szempontoknak, mindenekelőtt a magyar vezényszónak a közös hadseregben való érvényesítése mellé állt, ezért természetesen sokan vádolták azzal, hogy könyve mondanivalóját a későbbiekben megtagadta. Ez így nem egészen felel meg a valóságnak, ugyanis jóllehet a közvélemény nyomására — amelynek nem kívánt, mint Tisza, erőszakos eszközökkel az űtjába állni — később csakugyan a katonai követelések mellé állt, azonban soha nem fogadta el a hozzájuk fűzött közjogi indokolást, élete végéig fenntartotta, hogy a 67-es kiegyezésből e követelések nem következtek. Hogyan értékeljük a könyvben foglalt burkolt „ajánlatot" Apponyiéknak a nemzeti követelések felfüggesztése fejében való hatalomrajutásra? Azért különös ez az elgondolás, mert közvetlenül a könyv megírásának időpontja körül — éppúgy,