Századok – 1997

Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623

646 SZALAI MIKLÓS burgok ellen harcoló kurucokra is, mert ők is külső hatalomnál, tudniillik a töröknél kerestek támaszt. Mitöbb, maga a magyar függetlenség apostola, Kossuth Lajos is csak a forradalom mámorában vélhette úgy, hogy a magyarság önálló hatalomként is megállhat. Az emigrációban készített Duna-konfóderációs terve, amelyet Andrássy részletesen elemez, a visszájáról igazolja Deák művét, hiszen ez a terv a kiegyezésnél nem több, hanem kevesebb függetlenséget hagyott volna Magyarországnak, tekintve, hogy a szomszéd dunai államokkal közös törvényhozásnak rendelte volna alá, ezenfelül autonómiagaranciákat nyújtott volna magyarországi nemzetiségeknek is. De egyébként is bármiféle ilyen dunai konföderáció csakis orosz protekció alatt volna lehetséges. A Kelettel való szövetség — amely a kuruc időkben, a keresztények belső ügyei iránt közömbös, nemzeti-kulturális identitásunkat nem fenyegető törökkel még elképzelhető volt — ma, amikor a magyar integritás legfőbb veszélyét a pánszlávizmus jelenti, halálos bűn lenne a magyarsággal szemben. Mindazonáltal Andrássy szerint a Duna-konföderáció gondolatának van egy bizonyos racionális magva, ez pedig a magyarság és a tőle délre és keletre eső kis szláv népek közötti baráti, szövetségesi viszony gondolata. Ezt a viszonyt azonban Andrássy — apja külpolitikai koncepciójának megfelelően — csak olyan módon tudja elképzelni, hogy a nagyobb és fejlettebb Monarchia mintegy „gyámkodjék" a kis balkáni államok felett, előmozdítva azok fejlődését, és természetesen védelmezve függetlenségüket Oroszországgal szemben. Szövetségest viszont ott kell keresnünk, ahová természetes ösztönünk, a nyugati kultúra vívmányainak s civilizáló hatásának átvételére való törekvésünk mindig is vonzott bennünket — nyugaton, annál az Ausztriánál, amely Andrássy találó megfogalmazása szerint (31. o.) „elég erős ahhoz, hogy vele együtt nagyhatalmat képezzünk, de nem elég erős ahhoz, hogy bennünket elnyomjon". A kérdés csak az lehet, hogyan működjön ez az államszövetség, a kiegyezés által létrehozott közös intézmények, vagy a függetlenségiek által követelt tiszta perszonális unió alapján? Itt azonban nemcsak azt kell mérlegelnünk, melyik megoldás az ideális elvben, hanem azt is, hogy a fennálló keretek megbolygatása egy elméletileg megfelelőbb berendezkedés kedvéért — figyelembevéve mindazt, amit a magyarság a kiegyezés megkötése óta elért, tehát az ipari és kulturális haladást, a Monarchia viszonylagos nagyhatalmi státuszát, és ezen belül Magyarországnak a Monarchián belüli nagyfokú önállóságát - milyen súlyos veszélyekkel járna. „Ha igaz az" — írja Andrássy, mintegy összefoglalva könyve első felének mondanivalóját — „hogy szükségünk van állandó és biztos kapcsolatra Ausztriával, ha igaz az, hogy az ilyen kapcsolat kellő mértékének kitalálása a legnehezebb politikai problémák egyike, ha igaz, hogy a változtatás kísérlete már egymagában is veszedelmes, s ha végül igaz az is, hogy az 1867-iki alkotások tényleg beváltak: akkor az elmélet minden kitűnőségével dicsekedő új tervezetet is vissza kell utasítanunk, akkor a kiegyezés megbolygatásától tartózkodnunk kellene még az esetben is, ha államunknak tervezett ezen új conceptioja meg is felelne az elmélet követelményeinek" (240. o.). A kiegyezés bolygatására tett bármilyen kísérlet fenyegeti mindazt, amit a magyarság 1867 óta elért, és felidézi azt a veszélyt, hogy „a nekiszabadított centrifugális erők végleg széttépik azt a keretet, amelyben va-