Századok – 1997
Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623
IFJ. ANDRÁSSY GYULA PÁLYÁJÁNAK ELSŐ SZAKASZA 635 is megosszák. Andrássyt — a legtöbb arisztokrata politikustól eltérően — lelkiismereti aggályok sem feszélyezhették az egyházpolitikát illetően, mivel — mint már említettük — mindenfajta vallásos hit teljesen hiányzott belőle. Az elavult vármegyei rendszer megszüntetését, a közigazgatási reformot — ha más intenciókkal is, mint a Tisza-csoport — ez az irányzat is zászlajára írta. A közigazgatási reform kérdésének felvetése kedvező lehetőségeket kínált egyébként a kormánypártnak olyan szempontból is, hogy éket vert a két ellenzéki párt közé, ugyanis a hatvanhetes ellenzék már hosszabb ideje követelte a közigazgatás államosítását, míg viszont a függetlenségi párt — Kossuth szellemében — mindenáron meg kívánta védeni a vármegyei rendszert, már csak azért is, mert a közigazgatás államosítása azt is jelentette volna, hogy a kormány a közigazgatást az eddiginél is jobban fel tudja használni a választásokon az ellenzék ellen. Szapáry uralma azért tartott rövid ideig, mert sem az egyházpolitikai, sem a közigazgatási reform programját nem tudta keresztülvinni. A közigazgatás államosításáról szóló javaslatot Szapáry 1891 tavaszán terjesztette a képviselőház elé. A javaslatnak meg lett volna a biztos többsége, csakhogy a Szapáry kidolgozta koncepciót a Szabadelvű Pártban is nagyon sokan rossznak tartották, a Függetlenségi Párt pedig, amely vérszemet kapott a véderővitában elért sikertől, heves obstrukcióba, a javaslat „agyonbeszélésébe" kezdett. Andrássy már a vita kiéleződése után, 1891. június 25-én szólalt fel.2 6 Szépen kidolgozott, erősen doktrinér ízű beszéde azonban ennek ellenére sem váltott ki indulatokat az ellenzékből. Beszédében arra mutatott rá, hogy a függetlenségiek védik az önkormányzat elvét, anélkül, hogy meghatároznák annak konkrét formáját. Az ekkoriban a magyar közjogban és államtudományban nagy tekintélynek számító Gneistre alaptalanul hivatkoznak, mert Gneist, bár az önkormányzat híve, de a köztisztviselők választásának ellenzője. A választott tisztviselői kar Magyarországon nem állhat anyagilag független emberekből, és nem lehetne technikailag kompetens, ezért a helyi notabilitásoktól, elsősorban az oligarchiától függene, amit éppen a függetlenségiek látnának a legkevésbé szívesen. A választott közigazgatás emellett csak a túlzott centrealizáláshoz vezethetne, mert: „oly állam, mint a magyar', mely oly nagy feladatok előtt áll és amelynek most századok mulasztásait kell pótolnia, nem nézhette nyugodtan, hogy életszervei nem felelnek meg feladatának, és a törvényeket, melyekre szüksége van, végrehajtatlanul hagyják, így nem tehetett egyebet, mint amit tett, hogy a megyék önálló hatáskörét felfüggesztve azt mintegy mediatizálja, és mint kiskorút, gyámhatósága alá helyezze". Nem helytálló Eötvös Károlynak, a függetlenségiek egyik vezérszónokának ama érvelése a kinevezési rendszerrel szemben, hogy ha a választási elv rossz, akkor a parlamentarizmus intézménye is rossz, hiszen az egyik esetben a végrehajtó, a másikban a törvényhozó hatalomról van szó, és nem megalapozott a reformkor nagyjainak a centralizációval szembeni ellenállására hivatkozni sem, mert az még egy nem alkotmányos kormányzat ellen irányult. Az önkormányzat, úgy, ahogy nálunk lehetséges, nem jó, úgy, ahogy Európában létezik, nem hozható be. Mindazonáltal egy teljesen központosított közigazgatás elfogadhatatlan. Szükség van választott önkormányzatra is, amely ismeri a helyi viszonyokat, és a szabadság gyakorlására neveli az állampolgárt, ezt a választott önkormányzatot azonban a