Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

594 DIÓSZEGI ISTVÁN mindenféle értelmezésnek. Hasonló konklúzióra egyébként a kancellár 1876 őszi, meglehetősen csapongó megnyilatkozásai is alapot szolgáltattak volna. Az ameri­kai történész azonban két dolgot módszertani szempontból megengedhetetlen módon összekever: azt nevezetesen, hogy valóban Bismarck taszította-e háborúba Oroszországot, és hogy akarta-e egyáltalán, hogy Oroszország háborút viseljen Törökország ellen. Az első kérdésre egyértelműen tagadó választ kell adni. Oroszország szuve­rén nagyhatalom volt, maga határozott dolgai felett, és külső sugallattal nem lehetett úgy aktivizálni, mint Montenegrót, vagy Szerbiát. Ha a döntéshozatal befolyásolásáról egyáltalán szó lehet, akkor a pánszláv ráhatás érdemel említést, de ez is csak azért érvényesülhetett, mert maga a cár is hajlott a háborúra. A második kérdés tulajdonképpen két részből áll: tett-e olyasvalamit Bismarck, a­mivel az orosz háborús döntést serkentette, és hogy német szempontból kívána­tosnak tartotta-e, hogy Oroszország háborúba lépjen Törökország ellen. A második kérdés első részére adható válasz megint csak nemleges lehet. Valamely nagyha­talom a másik nagyhatalom háborús szándékát azzal serkentheti, ha háborús döntés esetén területi és egyéb előnyöket helyez kilátásba számára. Bismarck mérlegelte azt a lehetőséget, hogy a területi állományra adandó orosz garancia fejében támogatja az orosz keleti ambíciókat, és az ellenszolgáltatás tekintetében nagyon messzire kész lett volna elmenni, de végül is elállt ettől a szándékától. Még arra sem volt hajlandó, hogy a Monarchiával szemben megadja az oroszok által újra és újra reklamált biztosítékot. Az előbbi esetben tehát csak szándékról volt szó, nem valódi ösztönzésről, az utóbbiban pedig inkább visszatartásról, mint biztatásról. A második kérdés második részére is nehéz egyértelmű igennel felelni. Bis­marck, amint azt jónéhány megnyilatkozása tanúsítja, számolt azzal a lehetőség­gel, hogy az orosz-török háború az Oroszország és Anglia, illetve az Oroszország és a Monarchia közötti összeütközést is magával vonja. Az orosz-angol háborút német szempontból nem tartotta aggasztónak, de az Oroszország és a Monarchia közötti háborút rendkívül nehéz és veszélyes dilemmának vélte, és mint ilyent, mindenképpen elkerülendőnek. A megoldást az először 1876 januárjában kiállí­tott, és azóta módosított formában újra és újra alkalmazásra ajánlott receptben látta, amely szerint a három érdekelt hatalomnak ki kell szakítania Törökország­ból a maga részét: Oroszországnak Bulgáriát, a Monarchiának Bosznia-Hercego­vinát, Angliának pedig Egyiptomot. Ez a megoldás mentesítette volna Németor­szágot az orosz-török háború veszélyes következményeitől, egyúttal alkalmas lett volna arra, hogy, amint azt később Kissingenben tollba diktálta, a hatalmi érdekek súlypontját kelet felé mozdítsa el. Bármennyire is ígéretesnek tűnt német szem­pontból ez a végkifejlet, nem perfektuálódott, mert Anglia elzárkózott attól, hogy a Bismarck által ajánlott útra lépjen. És miután a kompenzációs elgondolás kivi­hetetlennek bizonyult, Bismarck számára nem maradt más, mint az, hogy az orosz-török háborút, mint a kisebbik rosszat tudomásul vegye. Attól tartott ugya­nis, hogy a Törökország elleni háború elmaradása esetén a felbolydult orosz nem­zeti érzés koncentrált formában Németország ellen fordul, és a háborús veszély aggasztó módon nyugati irányba tolódik. Különösen akkor, ha Németország ma-

Next

/
Thumbnails
Contents