Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 583 orosz-angol megegyezéssel kapcsolatos eszmefuttatáshoz. Jóllehet a közös eljárást célzó tárgyalások már szeptember elején elkezdődtek, de Gorcsakov egy szót sem szólt azokról, ehelyett a konferencia-gondolatot hozta újra szóba, és hosszasan ecsetelte, hogy milyen hasznos lenne Bismarck személyes fellépése. A felterjesztésben foglalt másik, és valószínűbbnek tartott eshetőség, hogy Oroszország végül egyedül fog eljárni, már sokkal inkább indíttatást kaphatott a jelentésből. Manteuffel abban összegezte varsói benyomásait, hogy a cár békét akar és nincsenek hátsó gondolatai, de nem kizárt, hogy végül mégis rászánja magát, hogy háborúval vessen véget a balkáni szörnyűségeknek. A feltételezett orosz ellenszolgáltatás tekintetében viszont nem sok jóval biztatott Gorcsakov történelmi analógiája. Az orosz kancellár emlékezetbe idézte, hogy II. Sándor 1870 nyarán 300 ezer katona felállításával fenyegette meg a Monarchiát. Mindez arra vallott, hogy Oroszország adósának tartja Németországot, és az akkori orosz gesztus kompenzáció nélküli viszonzására számít. Manteuffel is azzal zárta jelentését, hogy a cár azt várja, hogy Németország valamilyen formában juttassa kifejezésre, hogy a keleti kérdésben Oroszország oldalán áll.17 3 Ezek a passzusok úgylehet elkerülték Bismarck figyelmét, mert amikor Oubril szeptember 14-én jelezte, hogy Pétervárott várják a választ arra a Manteuffelnek feltett kérdésre, hogy mi lesz Németország magatartása, ha Oroszország háborúra szánja el magát, és hogy milyen eljárást javasol, ha ezzel szemben fenntartásai lennének, méregbe gurult, és azt írta Bülow feljegyzésének margójára, hogy a berlini orosz nagykövet találta ki az egészet.174 Másnap egyebek mellett azt fűzte még ehhez hozzá, hogy a szerepek felcserélése lenne, ha Németország ebben a kérdésben magára vállalná a kezdeményezést.175 Ennek megfelelően egyszerűen válasz nélkül hagyta Oubril kérdéseit, és a berlini orosz nagykövettel csupán annyit közöltetett, hogy Németország kész arra, hogy a kialakulóban lévő angol-orosz megegyezést Bécsben elfogadásra ajánlja.17 6 Bismarcknak az Oubril részére küldött üzenettől függetlenül szándékában állott, hogy támogassa az angol-orosz kezdeményezést, és szeptember 16-án utasította Stolberget, hogy Andrássyval ebben az értelemben beszéljen. A német intervenció azonban nem járt eredménnyel. Az osztrák-magyar külügyminiszter, akinek a szemében vörös posztó volt az autonómia, mereven elzárkózott.17 7 Andrássyt, aki ekkor már joggal reménykedett, hogy az angolokat sikerül rávennie az autonómia terve feladására, egészen más gondok foglalkoztatták. Az osztrákmagyar közös külügyminiszter nem tudhatta, hogy Manteuffel milyen megbízatással utazott Varsóba, de a három császár közötti kapcsolatok természete alapján joggal gyanakodott, hogy ha ketten külön tárgyalnak, az a harmadik számára hátrányokkal járhat. (A gyanút a berlini osztrák-magyar katonai attasé szeptember 16-án szerzett információja alá is támasztotta. Az attasé megtudta, hogy a cárnak küldött levélben az állt, hogy Oroszország minden körülmények között számíthat Németország támogatására.17 8 ) A tapasztalat azt diktálta, hogy ilyenkor tenni kell valamit a másik kettő túlzott intimitása ellen. Ebből a közelítésből adódott, hogy Andrássy, mint fentebb már említettük, szeptember 13-án beavatta Stolberget a reichstadti titokba, és hogy az eddigi hallgatásért Gorcsakovra hárította a felelősséget.17 9 Andrássy azonban többet is el akart érni, mint hogy Gorcsakov perfidiájának hangoztatásával befeketítse Oroszországot. Stolberg ugya-
