Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
582 DIÓSZEGI ISTVÁN implicite tudomásul véve Bosznia-Hercegovina önrendelkezését, azt írta, hogy Németországnak fel kell ajánlania jószolgálatait, hogy a megoldás lehetőség szerint szavatolja a Monarchia érdekeit.17 0 Saját korábbi véleményének revideálása az uralkodó számára 1876. szeptember 13-án készített felteijesztésében még határozottabb formában kifejezésre jutott.17 1 Azt írta ez alkalommal, hogy azt tanácsolná a Monarchiának, hogy lehetőség szerint vágjon jó képet mindahhoz, amit Anglia és Oroszország előterjeszt, és ne tanúsítson szakításra vezető ellenállást. Németország hajlandó Ausztria mérsékelt ügyvédjének szerepét magára vállalni, de ha háborúra kerülne sor, nem viselne hadat a Monarchia oldalán a másik két, Németország iránt ugyancsak barátságos hatalom ellen. Hozzátette mindehhez, hogy nem tartja valószínűnek, hogy Anglia és Oroszország szakításig viszi a dolgot, de mint írta, valamely politika helyességének mindig az a mércéje, hogy a következményeket a háború lehetőségéig terjedően végiggondolják. A felterjesztés további részeiből kiderült, hogy Bismarck a német politika második alaptételét, a tartózkodást, a teljes kívülállást sem tartotta a továbbiakban mértékadónak. Azt a kérdést tette fel, hogy mi a teendő abban a valószínűbb esetben, ha orosz-angol megegyezésre mégsem kerül sor, és Oroszország a közvélemény nyomásának engedve önálló akcióra szánja el magát, és szükségesnek találja, hogy ha nem is Németország részvételét, de annak jóindulatát biztosítsa a maga számára. A válasz szerint Bismarck késznek mutatkozott a jóindulatra, de a valamit-valamiért klasszikus külpolitikai alapelvhez igazodva a német semlegesség árát meg is akarta fizettetni Oroszországgal. A kompenzáció tárgya az ő számára nem a Kelet volt, de még csak nem is Konstantinápoly, amellyel kapcsolatosan kifejezetten előnyösnek vélte, ha a hatalmak miatta hajbakapnak, hanem Németország közvetlen európai érdekeltsége. Ha olyan helyzetbe kerülünk, hogy Oroszországnak feltételeket szabhatunk, írta, akkor elsősorban Elzász-Lotharingia státusának és az 1866-os annexiók garantálását kell kérnünk, valamint a schleswigi kérdés végleges eltemetését. Hozzátette, hogy ha mindezt elérnék, akkor az ellenszolgáltatások tekintetében német részről nagyon messzire elmehetnének. Ez utóbbi kijelentésnek az volt az értelme, hogy Németország a cári Oroszország háborúja esetén a semlegesség mellett egyéb engedményekre is kész. Hogy melyek lehetnek ezek az engedmények, azt Bismarck sem most, sem később nem nevezte meg, de nyilvánvalóan csak a Keleten, és ennek megfelelően a Monarchia rovására történő koncessziókról lehetett szó. A Kelet, amely mindezidáig közömbös térség volt, ilyenformán mégis bekerült a német nagypolitikába. Az egész kompenzációs ügylet arra szolgált, hogy megerősítse azt, ami a Franciaországgal szembeni kardcsörtetéssel elérhetetlennek bizonyult: Németország félhegemón státusát. A balkáni válság kezdetén Bismarck még csak melengetni akarta kezét a tűznél,17 2 de most azzal a gondolattal kezdett kacérkodni, hogy a magasra csapó lángoknál Németország pecsenyéjét is megsüsse. * Amikor Bismarck szeptember 13-án tollba diktálta felterjesztését, már előtte volt az a hosszú jelentés, amelyet Manteuffel tábornok készített varsói útjáról. A tábornok beszámolója igazából nem sok alapot adott a felterjesztésben taglalt, az
