Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 581 Augusztus közepén kiderült, hogy Hohenlohe herceg helyesen értelmezte a külügyminisztériumban átolvasott aktákat. Schweinitz augusztus 6-án és 7-én küldött jelentést Gorcsakov konferencia elgondolásáról, és az orosz kancellár azon óhajáról, hogy Németország kezdeményezze a nagyhatalmi tanácskozás összehívását. Bismarck augusztus 14-én kelt, Bülowhoz intézett terjedelmes levelét azzal kezdte, hogy egy ilyen konferenciát veszélyesnek tart a három császár szövetsége szempontjából. Mint írta, a veszély abban áll, hogy az osztrák-magyar érdekek sokkal inkább rokonságban vannak az angolokéval, mint az oroszokéval, és Andrássynak bizonyára nehezére esne, hogy ne evezzen angol vizekre. A konferencia német szempontból hátrányosan zárulna, mert Oroszország, Ausztria és Anglia, a Németország iránt barátságos három hatalom azzal a benyomással távozna, hogy nem kapta meg a várt támogatást. A tárgyszerű, az eddigi német vonalvezetéssel egyező vélemény kinyilvánítása mellett Bismarck nem mulasztotta el, hogy Gorcsakovot is elmarasztalja, aki szerinte lelkiismeretlen módon csak azért hozakodott elő az egész ötlettel, hogy Európa előtt pózolhasson.167 A császár, mint mindig, jóváhagyta Bismarck indítványát, és ennek megfelelően Schweinitz augusztus 18-án közölte Gorcsakowal, hogy Németország nem kíván kezdeményező lépéseket tenni a konferencia összehívása érdekében. Az ügy azonban német részről nem zárult le ennyivel, mert Bismarck szükségesnek találta, hogy az elutasítás élét valamivel tompítsa. Manteuffel tábornok szeptember 2-án Varsóba utazott, és átnyújtotta a cárnak I. Vilmos saját kezű levelét. A levélben egyebek mellett az állt, hogy az Oroszországgal szembeni német politikát a cár 1864 és 1871 közötti magatartásával kapcsolatos emlékek vezetik, bármi is következzék.168

Bismarck előzőleg terjedelmes feljegyzésben fejtette ki, hogy miért tartotta szükségesnek a szokatlan, és mint utóbb kiderült, könnyen félremagyarázható gesztus megtételét. Az argumentáció technikai része, hogy ti. Schweinitz szabadságon van, Oubril pedig nem alkalmas az üzenet közvetítésre, nem túl érdekes, mint ahogy az sem, hogy a kancellár- Albrecht főherceg varsói megjelenésétől, és ebből következően valamiféle újabb orosz-osztrák-magyar különalkutól tartott. Mindez, Gorcsakov egyoldalú befolyásának ellensúlyozásával együtt, az eddigi német politikába illeszkedett. Igazából nem is maga az argumentáció, hanem a további lehetséges fejleményekkel kapcsolatos mérlegelés méltó a figyelemre. Az eddig a három császár szövetségéhez ragaszkodó, és az uralkodót a britekkel való kapcsolatépítéstől visszatartó kancellár most az angol-orosz megegyezés lehetőségeit kezdte latolgatni, és oda konkludált, hogy amennyiben Anglia és Oroszország között tartós szövetség alakul ki, abban Németország harmadik tagként való részvétele talán még inkább természetes lenne, mint eddigi kapcsolódása Oroszországhoz és az Osztrák-Magyar Monarchiához. Hozzátette persze, hogy valószínűtlen, hogy létrejön és fennmarad a tartós orosz-angol barátság,169 de ezek a latolgatások azt mutatják, hogy az államközi kapcsolatokban mutatkozó nagyfokú labilitás igencsak mozgásba hozta a kancellár termékeny fantáziáját. A Manteuffel küldetést indokló levélben a Monarchia szempontjából riasztó jövő-vízió mellett volt egy olyan kitétel, amely arra vallott, hogy Bismarck rövid távon sem tartja már magát az osztrák-magyar érdekeket előnyben részesítő álláspontjához. Az autonómia megadását célzó angol-orosz tárgyalásokra utalva,