Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
580 DIÓSZEGI ISTVÁN cegovina számára, de ez utóbbi Andrássy interveniálására jelentéktelen helyi önigazgatásra zsugorodott.15 7 Közben a török kormány szeptember 14-én nyilvánosságra hozta rendkívül kemény békefeltételeit, amely egyebek mellett a szerb hadsereg tízezer főre történő redukálását tartalmazta,15 8 majd szeptember 17-én Andrássy állt elő lényegében a status quo helyreállítását célzó béketervével.159 A kellő összhangot nélkülöző erőfeszítések végül annyit eredményeztek, hogy a török kormány szeptember 17-én két heti időtartamra beszüntette a hadműveleteket, de a válság érdembeli megoldása még tovább váratott magára. A háborű első két hónapjával kapcsolatos német külpolitika ezideig feltárt forrásbázisa meglehetősen szegényes. A német külpolitikai okmánytár, a Große Politik második kötetének szerkesztői fölöslegesnek találták, hogy az egyébként helytállóan tartózkodónak minősített német magatartást forrásokkal dokumentálják.160 A megállapítás azt sugallja, hogy tulajdonképpen nem is volt mit dokumentálni. Pedig hogy mennyire lett volna, azt Immanuel Geiss bizonyította be, aki a hercegovinai felkelés címmel ellátott huszonöt fasciculust161 csak felületesen átnézve meglepően érdekes forrásokra bukkant.16 2 A Bismarck-kutatás az 1876-os év második felének tekintetében egyébként rendkívül előnyös helyzetben van. A kancellár ugyanis ebben az időszakban egészségi okokból nagyobbrészt varzini birtokán tartózkodott. Ez a robosztus, majdnem kétméteres óriás pétervári évei óta nagyon rossz idegállapotban volt, köszvény és krónikus álmatlanság kínozta,16 3 és az életet csak a nagyvárosi élet zajától távol, és hivatali megterhelés nélkül tudta elviselni. A külpolitika irányítását viszont változatlanul kezében tartotta, de a különös szituációból adódóan a külképviseleteknek szánt instrukcióit nem közvetlenül küldte el, hanem az uralkodót és a külügyi államtitkárt tájékoztatta elgondolásairól. A tollbamondások, elemzések és felterjesztések, amelyeknek hiánya a korábbi időszakokra nézve megnehezítette döntéseinek értelmezését, most a bismarcki gondolkodásmód mélyére is betekintést nyújtanak. Mindez persze a kutatás és forráskiadás mai állapota szerint csak 1876 utolsó hónapjaira bír érvénnyel. A kutatónak 1876 júliusára és augusztusára vonatkozólag szórványos értesülésekkel kell megelégednie. Egy 1876. július 6-án Münsternek, a londoni nagykövetnek küldött levélből kiderül, hogy a kancellár nem minden aggodalom nélkül figyelte a nemzetközi fejleményeket. Tartott attól, hogy a brit háborűs kedv, amelyet az 1870-es Napóleonéhoz hasonlított, szakításra vezet Anglia és Oroszország között. Ezt a lehetőséget nagy szerencsétlenségnek nevezte, de német szempontból még nagyobb bajnak, ha hasonlóra Ausztria és Oroszország között kerülne sor.16 4 Tíz nappal később mái- kevésbé volt aggályos, mert azt írta a szabadságot kérő Münsternek, hogy nyugodtan távozhat Londonból, mert a következő hetek aligha adnak majd alkalmat a diplomáciai tevékenységre.16 5 Hohenlohe augusztus 2-án a külügyminisztérium aktáit olvasva azt a benyomást szerezte, hogy Bismarck a három császár szövetségének fenntartására törekszik, és óvja az uralkodót attól, hogy a brit befolyásnak engedve olyasmit tegyen, ami e szövetség meglazítására vezetne.166 A császártól viszont azt hallotta, hogy a Monarchia nem akar beleegyezni Bosznia és Hercegovina autonómiájába, holott ahhoz valamennyi nagyhatalom hozzájárult. Hogy Bismarck osztotta volna a császár sajnálkozását, nem derül ki a párizsi nagykövet naplóbejegyzéséből.
