Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
570 DIÓSZEGI ISTVÁN dásáról. Russell berlini angol nagykövettel beszélgetve 1876. január 3-án feleresztette azt a kísérleti léggömböt, hogy a Monarchia szállja meg a felkelő tartományokat, Oroszország szerezze vissza Besszarábia déli részét, Anglia pedig vesse meg lábát Egyiptomban,86 és elgondolását három nap múlva a berlini orosz nagykövet, Oubril előtt is szóbahozta.8 7 Ez alkalommal, nyilvánvalóan azért, hogy a gyanakvás magvát az oroszokban is elültesse, arra is utalt, hogy Andrássy bizonyára nem hátsó gondolatok nélkül fogalmazta meg reformjavaslatait. Ötletek voltak ezek persze, nem konkrét javaslatok, de a szondirozás arra vallott, hogy Bismarck valamilyen módon hozzá akart járulni a balkáni bonyodalom megoldásához. Minden bizonnyal azért, mert attól tartott, hogy a krízis elhúzódása a Németország szempontjából hátrányos hatalmi kombinációk kialakulását vonhatja magával. A próbálkozás nem járt eredménnyel. Londonból válasz sem érkezett, Gorcsakov pedig visszautasította a kéretlen közvetítést.8 8 Bismarcknak annyiban mégis igaza lett, hogy Andrássy reformjegyzéke nem hozta meg a várt eredményt, és április elején Boszniában és Hercegovinában kiújultak az ellenségeskedések. A krízis azonban most más méreteket öltött, mint az előző esztendőben. Szerbia és Montenegró, amely eddig csak titokban támogatta a felkelőket, nyíltan kiállt hitsorosai mellett, válaszul a török kormány április 18-án határozatba vette, hogy fegyveres retorziót alkalmaz a két engedetlen vazallus fejedelemség ellen.8 9 Oroszország úgy látta, hogy becsülete és méltósága forog kockán,9 0 ezért szakítva eddigi tartózkodásával, értésre adta, hogy nem tűri el Szerbia és Montenegró összetörését.9 1 A lokalizált felkelés helyett most a balkáni háború, sőt a nagyhatalmi fegyveres beavatkozás kontúrjai rajzolódtak ki. A januári sikertelen közvetítő próbálkozás kudarca után Bismarck visszazökkent korábbi passzivitásába, de a nyugtalanító hírek megint arra késztették, hogy véleményt nyilvánítson a balkáni válság német szempontból kívánatos megoldásáról. Az uralkodó számára 1876. április 24-én készített terjedelmes emlékiratában, nyilván az Andrássy-jegyzék kudarcától impresszionálva megállapította, hogy a törökök kényszer alkalmazása nélkül semmit sem hajlandók tenni a keresztény lakosság sorsának javítása érdekében. Azt a lehetőséget, hogy kívülről alkalmazzanak kényszert a törökökkel szemben, nem tartotta célravezetőnek, mert mint írta, az osztrák-magyar fellépés Oroszországban váltana ki nyugtalanságot, az orosz viszont a Monarchiában, az együttes eljárás pedig a nyugati hatalmak ellenállásába ütközne. Úgy vélte viszont, hogy ha a felkelők kényszerítenék ki az engedményeket, akár azon az áron, hogy igénybe vennék Szerbia és Montenegró fegyveres segítségét, nem veszélyeztetné az európai békét, éppen ezért a hatalmaknak nem kellene megakadályozniok a két fejedelemség beavatkozását. A kancellár a keresztény lakosság katonai esélyeit kedvezőnek ítélte és úgy látta, hogy bármiféle halogatásból csak a törökök húznának hasznot. Hogy milyen meggondolások késztették Bismarckot a belső balkáni megoldás preferálására, egyértelműen kiderül az emlékirat argumentációjából. Első helyen megint az osztrákmagyar vonatkozás állott. A kancellár attól tartott, hogy az elhúzódó válság a Monarchia délszláv népességét is magával ragadja és veszélybe sodorja a birodalom belső békéjét. Ugyanezért vélte elfogadhatatlannak a felkelő tartományoknak adandó, az oroszok által szorgalmazott autonómiát. A régi aggodalomhoz most
