Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

566 DIÓSZEGI ISTVÁN oldalán.5

2

Bizonyára ez a tapasztalat diktálta a keleti kérdéssel kapcsolatos további óvatosságot, mert bár az orosz jóindulatot a porosz-francia háború idején azzal az ígérettel vásárolta meg, hogy támogatja a cári külpolitikát a párizsi szerződés revíziójában, minden elkövetett, hogy e lépésre minél később kerüljön sor."53 A frankfurti béke után nem volt többé szükség arra, hogy a Keletet bármilyen formában bevonja számvetéseibe, és ennek megfelelően a továbbiakban teljesen rezervált magatartást tanúsított. Az a kortársi és történetírói feltételezés, hogy 1875 elején a Balkán-félszigetet mint kompenzációs objektumot akarta felhasználni, soha nem nyert beigazolást.5

4 Az 1875 júniusában meginduló hercegovinai felkelést sem találták olyan eseménynek Berlinben, amely közvetlen német érdekeket érintett volna. A német gazdaság szempontjából a Balkán-félsziget közömbös térségnek minősült. A mostari német konzul a német honosok érdekvédelmével kapcsolatos utasításra azt válaszolta, hogy az ő működési területén egyetlen német állampolgár sem található.5

5

Az emberiességi szempontok, amelyek más országokban némiképp motiválták a külpolitikát, Németországban semmit sem számítottak. A szigorúan az államérdek kategóriáiban gondolkodó Bismarck, akit a határokon túli németek sorsa is hidegen hagyott, nem hatódott meg azon, hogy a balkáni keresztényeket atrocitások érik. Schweinitz már mint pétervári nagykövet feljegyezte, hogy azért nem hozakodott elő humanitárius javaslataival, mert tudta, hogy kormányát kizárólag politikai meggondolások vezetik.56

A kis délkelet-európai államok pedig, amelyeket korábban kritikus helyzetekben felhasználtak, régóta nem szerepeltek már a német külpolitika sakktábláján. A balkáni válság a közvetlen érdekeltség nélkül is helyet kapott a német nagypolitikában.5

7

Németország az egyesítő háborúk eredményeként félhegemón státusba került, és azzal a dilemmával szembesült, hogy vagy stabilizálja ezt az előnyös, de bizonytalan pozíciót, vagy pedig kísérletet tesz arra, hogy megszerezze a teljes hegemóniát. A német külpolitika megnyilvánulásai 1871 után tulajdonképpen ennek a dilemmának a feloldására irányultak, de egyik vonatkozásban sem bizonyultak eredményeseknek. A félhegemón státus megszilárdítására irányuló kísérletek azon buktak el, hogy Franciaország nem volt partner ahhoz a kompenzációs ügylethez, amelyben Németország Elzász Lotharingia fejében Belgium átengedését,5

8

illetve Tunisz francia megszerzését helyezte kilátásba,5

9

a hegemónia megszerzésére irányuló kísérletek pedig, amelyek sorozatos kardcsörtetés után az 1875 májusi preventív háborús fenyegetésben csúcsosodtak, a nagyhatalmak váratlanul kemény ellenállásán szenvedtek hajótörést. Ez utóbbi alkalommal az is kiderült, hogy a három császár szövetsége nemhogy a német hegemóntörekvések hátvédjéül nem alkalmas, de még a félhegemón státus megszilárdítására sem használható. A balkáni válság, amely a nagyhatalmak figyelmét a perifériára terelte, megszabadította Németországot az ellene irányuló koalíció lidércnyomásától, sőt arra is lehetőséget kínált, hogy, az 1875 májusi retorzió megismétlődésének veszélye nélkül, újra megpróbálkozzék a Franciaországgal való végleges leszámolással. Már az első reagálásokban megmutatkozott, hogy a kezdődő balkáni válságot német szempontból nem tartják előnytelennek. Először is azért nem, mert Né-