Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
564 DIÓSZEGI ISTVÁN Megőrizzük századok óta meglévő jóindulatunkat balkáni hitsorosaink iránt, de nem bátorítjuk, és még kevésbé követjük őket kalandokra vezető ambícióikban, írta Gorcsakov a bécsi orosz követnek szóló utasításában.2 5 A Közép-Ázsiában jelentkező dinamizmus, amely a hetvenes években újabb hatalmas térségeket juttatott Oroszországnak, nem fenyegette az Oszmán birodalmat. Igaza volt Andrássynak, aki a Hiva elfoglalása miatt aggodalmaskodó bécsi angol nagykövetnek azt mondta, hogy ha az oroszok így akarnak eljutni Konstantinápolyba, nem a legrövidebb és legjobb utat választották.2 6 A hagyományos keleti politikának persze szép számmal akadtak hívei. Mária Alexandrovna cárné és a trónörökös, a későbbi III. Sándor az orosz küldetéstudatnak hódolt,27 a diplomáciai testületben, egy önkényuralmi államban szokatlan módon sokan saját szakállukra dolgoztak,28 és a pánszláv publicisztika is ébren tartotta a szláv kölcsönösség gondolatát.2 9 A II. Sándor és Gorcsakov által képviselt irányvonal mindamellett domináns maradt, és az ellentétes tendenciák, miként az Osztrák-Magyar Monarchiában, úgy Oroszországban sem változtatták meg a külpolitika alapvetően konzervatív jellegét. A törökországi status quo fenntartásában való kölcsönös érdekeltség vezetett az 1870-es évek első felében arra a diplomáciatörténeti kuriozitásra, hogy a Monarchia és Oroszország egymásra talált a balkáni politikában. Mindkét részről volt ebben persze egyfajta kényszerűség, hiszen Andrássy eredetileg oroszellenes koalíciót akart létrehozni, II. Sándor pedig szívesebben flörtölt volna Angliával, de az érdektalálkozás végül is szoros együttműködésre vezetett. Andrássy és Gorcsakov már az 1872 szeptemberi berlini találkozó alkalmával megállapodott abban, hogy a Balkánon a be nem avatkozás elvét követik,30 a schönbrunni egyezményben pedig az álláspontok egyeztetését helyezték kilátásba arra az esetre, ha az európai békét veszély fenyegetné,3 1 és ez értelemszerűen a lehetséges balkáni zavargásokra vonatkozott. És a balkáni zavargások esetén, mint az 1873 őszén keletkezett gradiskai incidens alkalmával is, valóban közösen jártak el, és együttesen igyekeztek kiegyenlíteni a boszniai ortodoxok és az oszmán hatóságok közötti ellentéteket.3 2 A kooperáció Ferenc József és Andrássy 1874 februári pétervári látogatása alkalmával még tovább mélyült. Gorcsakov ezt követően a régi Habsburg jelszó, a „viribus unitis" szellemében kezdeményezte, hogy együttesen lépjenek fel a szerbiai felforgató elemekkel szemben.33 Az 1870-es évek első felében kialakult egyetértés ellenére mind az orosz, mind az osztrák-magyar külpolitikában voltak olyan mozzanatok, amelyek arra utaltak, hogy egyik helyütt sem a status quo megőrzését tartják a balkáni politika egyedüli alternatívájának. II. Sándor 1874 májusában Londonba látogatott, és noha nem ismételte meg apja harminc évvel azelőtti ajánlatát, maga a jelenlét arra vallott, hogy nem idegen tőle a keleti kérdés valamiféle konszenzusos rendezése.34 Bécsben 1875 januárjában katonai-politikai konferencia zajlott le, amelyen maga Andrássy indítványozta, hogy a balkáni belső erjedés megindulása esetén annektálják Boszniát és Hercegovinát.3 5 A hercegovinai felkelés kirobbanása után is jócskán mutatkozott disszonancia. Pétervárott a felkelő tartományok részére adandó autonómia gondolatával kezdtek kacérkodni,3 6 az autonómia tervekről értesülő Andrássy pedig meggyanúsította Oroszországot, hogy az visszatért a hagyományos expanzív politikához.3 7 A szélsőséges megnyilatkozások mellett
