Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 563 a felbomló Oszmán birodalom helyébe, hasonlóképp nem tudott mit kezdeni. Olyannyira nem, hogy Bosznia Szerbiának történő átengedését tartotta az osztrákmagyar balkáni politika fundamentumának, és ezt az átengedést a gyakorlatban is kezdeményezte.1 6 Mindez persze az Oroszországgal feltételezett konfrontáció alárendeltségében történt így: viszonzásul Andrássy legalábbis a balkániak jóindulatú semlegességére számított. Amikor közös külügyminiszter lett, nem beszélt többé a Balkán természetes átrendeződéséről, és Bosznia átengedése sem volt tovább a balkáni politika fundamentuma. Az Oroszországgal való fegyveres megmérkőzés esetén, amivel változatlanul számolt, a kis balkáni országokat már az ellenségek közé sorolta, és Törökországot akarta felrázni az apátiából. A status quo politikához való visszatérést jelentette ez végeredményben, amit az is mutatott, hogy Bosznia-Hercegovina sokat emlegetett annektálásáról változatlanul nem akart tudni.17 A török integritás fenntartásának hagyományos politikája csak annyiban kapott új színt Andrássy gyakorlatában, hogy a külügyminiszter vigyázott arra, hogy ez a politika ne látszódjék se túlságosan töröknek, se túlságosan kereszténynek.1 8 A balkáni terjeszkedéssel, Bosznia-Hercegovina annektálásával kapcsolatos elgondolások, amelyekben nem volt hiány katonai körökben,1 9 ezekben az években nem gyakoroltak érdembeli befolyást a Monarchia külpolitikájára. A krími háborúban elszenvedett vereség után Oroszország is felhagyott azzal, hogy a keleti kérdést saját belátása szerint oldja meg. A nagyratörő tervek helyébe egyelőre a minimális célkitűzés, a párizsi szerződés hátrányos cikkelyeinek revíziója lépett. De itt is csak az apró lépések taktikájára nyílt lehetőség, amint azt a franciák oldalán a dunai fejedelemségek egyesítésében vállalt, egy nagyhatalomhoz méltatlan szekundáns szerep is mutatta. Az 1863-as lengyel felkelés az addig hatékony ideológiai fegyvert is kivette a cárizmus kezéből. A szlávok oltalmazásáról hangoztatott szólamok elveszítették hitelüket, hiszen az oroszok a lengyelekkel szemben ugyanúgy jártak el, mint a törökök a szerbekkel és a bolgárokkal. Alighanem ennek a belső meghasonlásnak tudható be, hogy az orosz külpolitika az 1866-os krétai felkelés alkalmával nem helyezkedett a korábbi harsány keresztényvédő pozícióba, hanem megelégedett a tessék-lássék diplomáciai támogatással.2 0 A hatvanas évek közép-európai fegyveres konfliktusai, az osztrák-olasz-francia, majd a porosz-osztrák háború egyébként is alkalmat adtak arra, hogy az orosz dinamizmust más irányba kanalizálják, és Pokrovszkijnak bizonyára igaza volt akkor, amikor a közép-ázsiai előrehatolását az Alvensleben konvencióval hozta összefüggésbe.2 1 A keleti kérdéssel kapcsolatos minimális orosz célkitűzés, a párizsi béke orosz szuverenitást sértő cikkelyeinek hatálytalanítása is a nyugat-európai fejlemények, Franciaország háborús veresége és a hatékony német támogatás következtében érkezhetett céljához.2 2 Az 1871-es londoni szerződés, amelynek értelmében Oroszország újra hadiflottát tarthatott a Fekete tengeren és arzenálokat létesíthetett annak partjai mentén,2 3 mindamellett nem vezetett a hagyományos orosz terjeszkedő politika reneszánszához. Pétervárott változatlanul ahhoz tartották magukat, amit II. Sándor mondott 1870 augusztusában Chotek osztrák-magyar követnek: Törökország megoldott rejtély, és minden ami helyébe léphet, csak ismeretlen feladvány lehet.2 4 Ennek megfelelően nem óhajtották külső eszközökkel siettetni az Oszmán birodalom esedékes felbomlását.
