Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
562 DIÓSZEGI ISTVÁN 1871-ben Németországgal szemben háborús vereséget szenvedett. Az Oszmán birodalom keresztény lakóinak megmozdulásai sem sok figyelemben részesültek, és az 1866-ban indult, évekig eltartó krétai felkelés például, Nyugat-Európában teljes közönnyel találkozott. A hatalmi politikát 1871 után is ez a tartózkodás és közömbösségjellemezte. A keleti kérdés azonban a tapasztalatok szerint nem csupán a nagyhatalmak kezdeményezése folytán jöhetett mozgásba. A sorsával elégedetlen keresztény népesség lázadása hasonlóképp gyújtózsinór volt, amelytől az Oszmán birodalom egész korhadt épülete lángra lobbanhatott. Hercegovina ortodox keresztény népességének fegyveres felkelése 1875 júliusában ilyen gyújtózsinórnak bizonyult. Az újabb szerb történetírás azt a nézetet vallja, hogy a felkelésnek eredetileg nem volt nemzeti tartalma. Parasztlázadás volt ez szerinte, amelyet az elviselhetetlen, a termés egyharmadára rugó adóterhek, és az oszmán államhatalom viszszaélései váltottak ki.8 A régebbi munkák szerzői viszont tudni vélték, hogy az osztrák, az orosz és a szerbiai agitátorok keze is benne volt a dologban, és ennek megfelelően a felkelésnek kezdettől volt egyfajta nemzeti színezete.9 Az újabb álláspont ellen szól az a körülmény, hogy a felkelés az ortodox parasztságra korlátozódott, holott a katolikusokra és a moszlim népesség egy részére is hasonló terhek nehezedtek, a régebbi munkák szerzőinek viszont a bizonyító anyaga nagyon sekélyes. Hogy kinek van igaza, nehéz eldönteni. Egy dolgot azonban biztosra lehet venni. Ha a külső tényezőnek volt is szerepe a mozgalom elindításában, 1875 nyarán sem Bécsben, sem Pétervárott nem tartották kívánatosnak, hogy a balkáni kérdés újra mozgásba jöjjön. A Habsburg monarchia az 1856-os párizsi békét követően teljességgel a metternichi tradíciókhoz igazodott, és makacsul ragaszkodott a balkáni status quo fenntartásához. Nem is lehetett ez másképp, hiszen a fontosabbnak tartott itáliai és németországi pozíciókat veszély fenyegette, és célszerűtlen lett volna az erők bármiféle szétforgácsolása. Ez a magatartás az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés létrejötte után sem változott. Beust továbbra is Németországra szegezte tekintetét — Andrássy magyar miniszterelnök több alkalommal meg is rótta ezért —, és a Balkán-félsziget csak úgy jött szóba számára, mint a nyugaton folytatott politika függvénye. A Franciaországgal való szövetséget Poroszország diszkreditálása céljából a „keleti terrénumon" akarta létrehozni,11 de ez az elgondolás, amennyiben egyáltalán érintette az Oszmán birodalmat, annak integritását volt hivatva erősíteni.1 2 A Monarchiának, mint írta, nincsenek annexiós szándékai a szomszédos török tartományokat illetően, és kijelentette, hogy a császári és királyi kormány lesz bizonyára az utolsó, amely a szerződésekben rögzített határokat megváltoztatni akarná.1 3 Ez az álláspont 1871-ben, a német egység létrejötte után annyiban módosult, hogy Beust ekkor már kívánatosnak vélte, hogy Dalmácia birtoklását megfelelő hátországgal megerősítsék, de Törökország fennmaradását változatlanul szükségesnek tartotta.1 4 A Beust helyébe lépő Andrássy eredetileg nem sokat adott a török integritást dogmának tekintő metternichi hagyományokra. Még mint magyar miniszterelnök elképzelhetőnek tartotta a Kelet természetes, vagyis nemzeti alapokon történő átrendeződését, és azt, hogy az ott lakó népek saját belátásuk szerint intézzék sorsukat.1 5 A másik osztrák tradícióval, hogy a Monarchia lépjen
