Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 561 status quo fenntartásának álláspontjára helyezkedett, nem voltak ilyen messzire tekintő tervei. A soknemzetiségű birodalom a meglévő állapotok konzerválásával egyszerűen a balkáni nemzeti átalakulásból adódó lehetséges veszélyeket akarta kiküszöbölni. A hatalmi politika, igaz, csak egy alkalommal, konszenzusos megoldást is talált. Az 1841-es tengerszoros egyezmény, amely megtiltotta a hadihajók áthaladását, végeredményben úgy volt felfogható, mint az Oszmán birodalom fenntartására irányuló közmegegyezés. De ennek ellentettje is nemsokára jelentkezett: I. Miklós 1844-es londoni látogatása során javaslatot tett az Oszmán birodalom teljes felosztására. Miután elutasításba ütközött, logikusan következett az egyéni úton megkísérelt végleges megoldás. A folytatás valamennyi érdekelt fél összefogása, a krími koalíció létrejötte és Oroszország háborús veresége lett, és ebből következően az, hogy az 1856-os párizsi béke az Oszmán birodalmat európai védnökség alá helyezte. Ezzel bár a lehetséges variációk száma jószerivel ki is merült, a hatalmi politikai természetét ismerve aligha lehetett azzal számolni, hogy a párizsi béke a keleti kérdésben az utolsó szót is kimondta.7 A Balkán-félsziget keresztény népeinek sorsa, és egyáltalán a lehetséges balkáni nemzeti átalakulás soha nem tartozott a hatalmi politika elsődleges gondjai közé. Egyedül a görög felkelés 1821-ben váltott ki a megszokottól eltérő reagálást, amikor a philhellénizmus hullámai egész Európát elborították, de az 1827-es együttes angol-francia-orosz fellépést már inkább az a félelem inspirálta, hogy a távolmaradás a rivális hatalmak esélyeit erősíti. Ami Dél-Kelet-Európában történt, az a hatalmi politika mellékterméke volt csupán, akár kedvező értelemben, amikor Szerbia 1812-ben a győztes orosz háború következtében jutott autonómiához, akár kedvezőtlenben, amikor a párizsi békével a Balkán-félsziget fölötti oszmán fennhatóságot is bebetonozták. A Balkán-félsziget igazából csak az osztrák és az orosz diplomáciát foglalkoztatta, az előbbit úgy, mint a lehetséges terjeszkedés terrénuma és mint potenciális veszélyzóna, az utóbbit mint felvonulási terep és lehetséges érdekszféra. A különbség csak az volt, hogy míg Bécsben nevén nevezték a dolgokat, Pétervárott álszent módon a balkáni keresztények nehéz sorsái-ól beszéltek. Biztosra lehetett venni, hogy ha a keleti kérdés újra mozgásba jön, az érintett hatalmak ismét a magasabb érdekekhez igazodva foglalják el majd hadállásaikat. * A keleti kérdés az 1856-os párizsi béke óta nyugvóponton volt, és nem ismétlődtek meg a korábbi évtizedek nagyszabású kezdeményezései. A nagyhatalmak figyelmét a Közép-Európában végbemenő átalakulás, a német és az olasz egység létrejöttének folyamata kötötte le, és az a kevés, ami az Oszmán birodalommal kapcsolatosan történt, többnyire ezzel az átalakulással állt összefüggésben. III. Napóleon 1858-ban azért szorgalmazta Moldva és Havasalföld egyesítését, hogy az olasz háború küszöbén nyugtalanítsa Ausztriát, Bismarck 1866 tavaszán az Ausztriával való leszámolást megkönnyítendő ültette a román fejedelmi trónra Hohenzollern Károlyt, és a párizsi szerződés Oroszország által kezdeményezett revíziójára is azért kerülhetett sor, mert Franciaország, a krími koalíció lelke,
