Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

560 DIÓSZEGI ISTVÁN érdekében állónak találta. A hatalmi politikát azonban alapjában véve más szempontok vezették, mint a külső segítségben reménykedő balkáni népeket. A hatalmak saját biztonsági és területi érdekeikhez igazodtak, és csak akkor helyezkedtek védnöki pozícióba, ha azt magasabb megfontolások szükségessé és indokolttá tették.5 Dél-Kelet-Európa a keleti kérdés felmerülése, a 18. század vége óta a nagyhatalmi politika figyelmének tárgya volt, de nem önmagában, hanem az Oszmán birodalom egészének összefüggésében. Az egykor világhódító hatalom az 1683-ban Bécs előtt elszenvedett vereség óta védekezésbe szorult, hódításai jelentékeny részét elveszítette, de uralma 1870 körül is még mindig három kontinensre terjedt ki. Európában övé volt a Balkán-félsziget nagyobbik része, Ázsiában az oszmán törzsterületnek számító Anatólia mellett Mezopotámia és Arábia, Afrikában pedig, Tunisszal bezárólag, az egész északi partvidék. Mindez olyan stratégiai pozíciók birtoklásával járt együtt, mint a Fekete tengert és a Földközi tengert összekötő két tengerszoros, a Boszporusz és a Dardanellák, a Földközi tenger hajózását ellenőrző Ciprus, és az Ázsiával a legrövidebb szárazföldi, majd a Szuezi csatorna megépítése óta a közvetlen vízi összeköttetést biztosító Egyiptom. Egy olyan időszakban, amikor Európa vezető hatalmait a biztonsági megfontolások, csakúgy mint a presztízs- és gazdasági szempontok hódításra ösztökélték, az Oszmán birodalom a maga értékes területeivel és stratégiai pozícióival különös jelentőséget kapott. Úgy is, mint a lehetséges szerzemények tárgya, de úgy is, mint a riválisok gyarapodásából előálló veszélyek forrása. Az egyéni szerzési vágy és a mások által indukált fenyegetés között keletkezett dilemma feloldására különféle képletek keletkeztek. A két szélső pólust az Oszmán birodalom közmegegyezéses fenntartása, illetve konszenzusos alapon történő felosztása képviselte, de a két véglet között a legkülönbözőbb variációk helyezkedtek el. A fenntartás úgy, hogy valamely nagyhatalom egyedül vállal védnökséget fölötte, ezáltal gazdasági és politikai függőségbe vonja, esetleg azon az áron, hogy a védnökség fejében zálogot vesz, vagy tisztára csak a status quo fenntartásából adódó előnyöktől vezettetve. A felosztás bilaterális vagy multilaterális alapon úgy, hogy területének bizonyos részeit erőszakkal elveszik, de úgy is, hogy egyénileg kísérlik meg a végleges megoldást. A variációkat nem választotta el kínai fal egymástól, és a különféle elgondolások számos ponton érintkezést találtak.6 A keleti kérdés hosszú története során az elgondolás és a gyakorlat szintjén mindegyik variáció felmerült. Mivel a hatalmakban a szerzés vágya volt erősebb, az első időszakban inkább a részleges felosztással próbálkoztak. Ez történt II. Katalin és II. József közös törökellenes háborújában 1787-ben, I. Napóleon egyiptomi vállalkozása során 1798-ban, I. Sándor török háborújában 1812-ben, Lajos Fülöp egyiptomi kalandjában 1840-ben, úgyszintén III. Napóleon szíriai vállalkozása során 1860-ban. Az ellentétes pólust, a görög felkelés idején tanúsított kivételes magatartástól eltekintve, a brit külpolitika képviselte. Erre részint a francia próbálkozásokkal szembeni averzió, részint az a megfontolás és remény késztette, hogy a konzervált Oszmán birodalmat közel-keleti brit előőrssé teheti. Az 1833-as Unkiár-Iszkelesz-i békeszerződés megkötése alkalmával ez a lehetőség Oroszország számára is felmerült. A metternichi Ausztriának, amely következetesen a