Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 559 útjában nem az oszmán diszkrimináció volt az egyetlen akadály. A nemzettéválás és a nemzeti alapokon történő elkülönülés feltételei a belső adottságokból következően itt kedvezőtlenebbek voltak, mint Európa bármely más égtáján. Először is a térség rendkívüli etnikai tarkasága miatt. Mindegyik lehetséges nemzetnek megvolt ugyan a maga etnikai centruma, de a történelem viharai az eredeti települési rendszert alaposan megkeverték, és a jövendő nemzetrészeket a félsziget egészére, sőt azon túlra is, mindenfelé szétszórták. Koszovóban, a középkori szerb államiság bölcsőjében nagyobbrészt albánok éltek, a szerbek jelentős része a törökök elől Nyugat-Szlavóniába és Dél-Magyarországra menekült, az egykor a Velencei köztársasághoz tartozó Dalmáciában a horvát népesség közé olaszok ékelődtek, és Bulgáriától Hercegovináig terjedően részint a betelepülésből, részint az áttérésből adódóan jelentékeny mohamedán népesség is megvetette a lábát. További fogyatékosság volt, hogy a balkáni társadalmak úgynevezett csonka társadalmaknak minősültek: hiányzott a birtokos nemesség, nem alakult még ki a tehetős polgárság, és a társadalom, az oszmán államhatalom exponenseinek számító birtokos réteget leszámítva, kizárólag paraszti népességből állott. A világi intelligencia hasonlóképp hiányzott. Az értelmiség kizárólag az oszmán államhatalom által megtűrt papságból tevődött össze, de igazából ez sem lehetett a nemzetté formálódás gerjesztője, minthogy az egyházi hierarchia csúcsán a konstantinápolyi görög patriarcha állott. A társadalom csonkasága és etnikai kevertsége önmagában is gátolta a nemzetté válást és a majdani területi elhatárolódást, a legnagyobb probléma azonban az volt, hogy a nyelv közössége, ami Közép-Kelet-Európában és Kelet-Európában a nemzettéválás bázisa volt, a Balkánon semmit sem számított. A bolgárok és a macedónok lényegében ugyanazt a nyelvet beszélték, de elválasztotta őket egymástól a történelmi emlékezet, szerb és horvát viszonylatban, jóllehet közös nyelvük csak az írásmódban tért el, többet nyomott a latba, hogy a keleti, illetve a nyugati kultúrkörhöz tartoztak, a bosnyákok pedig, noha egy szót sem tudtak törökül, mindenekelőtt mohamedánoknak tartották magukat.4

A balkáni társadalmakat belülről elválasztó mély szakadékok mellett az olyan ideológiák, mint a közös délszláv nyelvet és nemzetet tételező illirizmus, vagy a faji karaktert előtérbe állító pánszlávizmus, úgyszintén a hitéletet politikává transzformáló pánortodoxizmus lehettek ugyan izgalmas gondolatkísérletek, eseteként még hatékony propagandaszólamok is, ahhoz azonban elégteleneknek bizonyultak, hogy a nemzettéválás hiányzó kötőanyagát helyettesítsék. A nemzeti identitástudat zavarai közepette csekély esélye volt annak, hogy az erőfeszítéseket közös mederbe tereljék, és az érvényesülést, amint ezt napjaink jugoszláv tragédiája is mutatta, ne egymás rovására keressék. A szívósan ellenálló oszmán államhatalom és a belsőleg meghasonlott balkáni nemzeti mozgalom összecsapása nem az egyenlő felek küzdelme volt. Az utóbbinak csak külső hatalmi támogatás elnyerése esetén lehetett kilátása a sikerre. A bizakodásnak volt is alapja, hiszen a szerb autonómia 1812-ben a Törökország fölötti orosz győzelemből adódott, az 1830-as görög függetlenség a nagyhatalmi intervenció következménye volt, és a hűbéri függésben lévő Moldva és Havasalföld is azért egyesülhetett 1858-ban, mert a francia külpolitika azt saját