Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
558 DIÓSZEGI ISTVÁN súlyossá tették a birodalom soknemzetiségű karakterét.1 Az amúgy is sivár keleteurópai tablón a legsötétebb folt mégis Dél-Kelet-Európa volt. Dél-Kelet-Európa, a Balkán-félsziget és az Al-Dunától északra fekvő terület, az 1797-ben Ausztriához került Dalmáciát, valamint az 1830-ban függetlenségét elnyert Görögországot leszámítva, az Oszmán birodalomhoz tartozott. A 15. század közepétől fokozatosan kialakult oszmán fennhatóságot némiképp korlátozta ugyan a régikeletű montenegrói, majd a 19. század elején elnyert szerb és román autonómia, de a térség legnagyobb részére változatlanul ránehezedett a középkortól eredeztetett ázsiai despotizmus. Ez a rendszer régen elveszített már vitalitását,de ahhoz elég szívósnak bizonyult, hogy részint helyi szervei révén, részint a mohamedán földesurak közreműködésével fenntartsa a középkori jobbágyságra emlékeztető gazdasági-társadalmi berendezkedést,2 és hogy korlátokat állítson a térség lakosságának túlnyomó többségét kitevő nem-mohamedán népesség nemzeti önmegvalósítása útjába. A korlátozásnak ez a fajtája persze nem a moszlimok találmánya volt. A nemzetiségek szabad nyelvhasználata elé, egyéb tilalmakról nem is beszélve, Európa országaiban csaknem mindenütt akadályokat gördítettek, és a nyelvi uniformizálás az állami politika rangjára emelkedett. Elég csak arra utalni, hogy a poroszok a dánokból jó németeket akartak faragni, hogy az oroszok még a hittan tanítását is csak az állam nyelvén engedélyezték, a franciák pedig a nagy forradalom idején a nemzetiségi nyelveket egyenesen ki akarták pusztítani. Az Oszmán birodalom ebben a tekintetben még kivételnek számított: a nyelvi asszimilációra és a nyelvi uniformizálásra való törekvés itt ugyanis ismeretlen maradt. Az akadályok egészen más természetűek voltak. A birodalom lakói a Koránban lefektetett alapelvek szerint igazhitűekre és hitetlenekre oszlottak, és ez a különválasztás jogi helyzetüket is meghatározta. Mai terminológiával élve a mohamedánok egyenrangú állampolgárok voltak, a keresztények pedig minden állampolgári jogot nélkülöző alattvalók. A diszkrimináció a közélet minden területén jelentkezett: a keresztények nem viselhettek hivatalt, nem lehettek katonák, külön adót fizettek és a bíróságok előtt nem tehettek tanúvallomást. így ha a Balkán-félsziget másvallású és más nyelvet beszélő lakóit nem is fenyegette az a veszély, hogy európai módra megtérítik őket, a jogfosztottság, mai divatos kifejezéssel élve a kirekesztettség, a nemzeti önmegvalósítás szempontjából nagyobb hátrányokkal járt, mint az európai államokban mutatkozó türelmetlen asszimiláció. A törvényen kívüli állapot ugyanis a balkáni népek számára lehetetlenné tette, hogy végigjárják a kulturális és politikai önszerveződés másutt szokványos útjait. Az oszmán uralom alatt álló Balkán-félsziget egy grandiózus gettóhoz volt hasonlítható, és az itt élő népek önkifejezésére egyetlen lehetőség maradt: a lázadás, a fegyveres felkelés.3 Az a körülmény, hogy a Balkán-félsziget peremén autonóm fejedelemségek helyezkedtek el, valamelyest csökkentette az oszmán diszkriminációból az itt élő népekre háramló hátrányokat. Szerbia, Montenegró és Románia a szerb és bolgár kulturális és politikai szerveződés központjaivá váltak, és távlataiban az a lehetőség is fennállott, hogy valamely fejedelemség a délszlávok Piemontjává nője ki magát. A kedvező szomszédság azonban csak módosította az alaphelyzetet, de azt nem változtatta meg. Annál is kevésbé, mert a balkáni népek nemzetté válásának
