Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

TANULMÁNYOK Diószegi István BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN* Az európai államszerkezet a 19. század folyamán mélyreható átalakuláson ment keresztül, és a dinasztiák Európája helyébe fokozatosan a nemzetek Európája lépett. Az átalakulást a nacionalizmus, a nemzeti összetartozás tudata ösztönözte és szabályozta. A modern kor meghatározó áramlata először nyelvi-kulturális síkon jelentkezett, majd politikai tartalommal telítődött, és az önálló nemzeti állam megteremtésének igényével lépett fel. Akár úgy, hogy a széttagolt, apró államokban élő nemzettestet egyesítse, akár úgy, hogy azt kiszakítsa a történelmi fejlődés során kialakult dinasztikus konglomerátumokból. Ezt a tendenciát különböző politikai megfontolások: partikuláris érdekek, vagy az önálló államiság bizonytalanságával kapcsolatos előfeltevések fékezhették ugyan és fékezték is, de végső soron nem téríthették le útjáról. Átmeneti akadályt, amint azt a lengyel kudarc 1831-ben, vagy a magyar 1849-ben illusztrálta, a hatalmi politika jelenthetett, de az utóbbi, kétarcúságából adódóan, az 1859-es olasz eset tanúsága szerint, segítően is közreműködhetett. Ha valamely nemzeti mozgalom megfelelő erőforrásokkal rendelkezett és az egységes nemzetállam megteremtésére irányuló energiákat közös mederbe terelték, akkor a partikuláris érdekekből származó visszahúzó erő, úgyszintén a hatalmi politikai ellenállás hatástalannak bizonyult, különösen ha az még rosszhiszemű és elhibázott számítással is párosult. A bismarcki Németország e különleges tényezők szerencsés összejátszásának köszönhette létrejöttét. Az 1871-es német egység persze nem volt tökéletes: nem foglalta magába a német etnikum egészét, ugyanakkor idegen nemzetrészeket is határai közé zárt, de ahhoz bőven elegendőnek bizonyult, hogy elérje a birodalmi szintet, és behozza a nyugat-európai nemzeti államokkal szemben mutatkozó történelmi lemaradást. Közép-Kelet-Európa és Kelet-Európa ebben a tekintetben nem tudott lépést tartani Közép-Európával. A Habsburg monarchia, amelynek fenntartását, külpolitikai megfontolásoktól vezettetve, a birodalom nemzeteinek szinte mindegyike kívánatosnak találta, 1867-ben Osztrák-Magyar Monarchiává alakult, ezzel kielégítette a magyar nemzeti törekvéseket, de nem volt képes arra, hogy megtalálja a teljes belső konszolidációt biztosító berendezkedést. A cári Oroszország ebben a tekintetben viszszafelé haladt. Az 1863-as lengyel felkelés leverése után még az anyanyelv használatát is korlátok közé szorították, az újabb hódításokkal pedig méginkább hang* A szerző a tanulmány elkészítéséhez szükséges külföldi levéltári kutatásokat az OTKA támogatásával végezte.