Századok – 1997
Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453
470 ERŐS VILMOS nem vesztegethető hideg számítással szemlélő Fráter Györgyben, Bátori Istvánban vagy a brachykephal Bocskaiban testesülnek meg. Aligha vitatható, hogy Mályusz főként Szekfünek e konzervatív nézeteivel száll szembe a „Magyar Történet" lényegében, mint láttuk, a harmincas évek egészén végighúzódó kritikája során. Hiszen, mint ez „A történettudomány mai kérdései"4 3 című, 1936-os kecskeméti előadásából kiderül (s melynek fő téziseit az 1942-es, az egész történetírás „népi" alapokon történő átszervezését követelő „A magyar történettudomány"4 4 című kötetében megismétli) szembeötlő, hogy míg Szekfű a magyar történet vonalában a középkor, barokk, romantika, neoromantika vonalát emeli ki, ennek tulajdonítja az igazi értéket, addig — s ezt a harmincas évek szellemtörténeti műveinek elemzése egyértelműen bizonyítja — Mályusz éppen az ellenkező sor azaz a gótika, illetve az ezzel összefüggő előreformációs törekvések, a reneszánsz, felvilágosodás, liberalizmus-demokrácia vonalat helyezi előtérbe. (Azaz a szellemtörténeti-világnézeti korszaklánc azon vonulatát, melyben a társadalmi haladás, a polgári értékek, az alsóbb rétegekről való szociális gondoskodás nagyobb szerepet játszott.) „Kinek a felfogása, könyvei szabják hát meg a mai magyarságnak a történetről alkotott nézeteit? — teszi fel a kérdést Mályusz szóban forgó kecskeméti előadásában — Annak a nagytehetségű és európai történetírónknak, aki 1920-ban felismerte az óriási lehetőségeket és nem habozott megragadni azokat. Szekfű Gyula a világnézetek párhuzamosan vonuló sorozatából kiemelte azt, amelynek egyenes folytatását jelenti a mi korunk. Tehát a középkor-barokk-romanticizmus-neoromanticizmus álláspontjára helyezkedett, ennek tulajdonította az igazi nagy értéket, amelyet követni kell ezt az irányt, ezt értékelte magasra, a másikat, a renaissance-felvilágosodás-liberalizmus vonalat pedig mint a nyugodt, békés fejlődést, az igazi harmóniát zavaró mozgalmakat, szellemi áramlatokat tüntette fel."4 5 De legalább ilyen szembeötlő a Mályusz ouvre egy másik vörös fonala — szemben a nagybirtok s így az arisztokrácia szerepét szépítgető Szekfűvel — a már a húszas évek elején, „A reformkor nemzedéké"-ben,46 illetve „A helytörténeti kutatás feladatai "-ban 47 felbukkanó nagybirtokellenesség, mely az Isbert-bírálaton keresztül egészen „A magyar történettudomány" bevezető cikkéig folytatódik. Azaz Mályusz lényegében egy népi-szociális alapon száll szembe Szekfűvel, amit bizonyít az 1934-es „Három folyóirat" című tanulmánya, de nevezett kecskeméti előadása is, melyben a nemesség és polgárság alatti rétegek — a nép — kultúrájának a vizsgálatát sürgeti, hiszen a kor aktuális feladata a nép nemzetté történő átalakulás. Jelentős tévedés volna ugyanakkor ebből azt a következtetést levonni, hogy a szegedi származású történész nézeteiben a társadalmi haladás kérdése fontosabb a nemzeti kérdésnél, hiszen éppen Mályusz az, aki hatékonyabb munkára serkent a trianoni revízió ügyében. Csak Mályusz mindezt nem külpolitikai kombinációkkal, a nagyhatalmi helyzet számunkra kedvező változásától (s egy esetleges Habsburg-restaurációtól) reméli, hanem önerőből, a társadalom szélesebb rétegeinek igénybevételével, a népi öntudat, illetve az elveszett területek magyarsága kulturális összetartozása érzésének felkeltésével véli elérhetőnek. Mályusz néze-
