Századok – 1997
Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453
SZEKFŰ ÉS MÁLYUSZ VITÁJA A „MAGYAR TÖRTÉNET "-RŐL 469 zott publicisztikai tevékenysége pl. a választójog kiterjesztése, a földbirtokviszonyok megváltoztatása vagy a középosztály kérdésének tekintetében.) A politikai nézeteknek ez a módosulása természetesen érezteti hatását a pályája zenitjére érkező történésznek az újabbkori magyar történelemről alkotott koncepciójában is. Nem véletlen tehát, hogy a „Magyar Történet"-ben Szekfű a külpolitikai viszonyok, művelődési-kulturális stb. jelenségek megfestése mellett — mint erre korabeli kritikusai közül pl. a népi író Kovács Imre vagy Bóka László38 is rámutatott — nagyobb szerepet szán az alsóbb társadalmi rétegek, a szociális kérdések, a belső társadalmi reformok kérdésének. Nem véletlen ebből következően, hogy szintézisében pl. a 16. századi nagybirtok „nemzetvédő" szerepének kiemelése mellett elkíséri útjára a jobbágyságot is, a Bethlen Gáborról alkotott képében (s ez nevezetes monográfiájában is megjelenik) nem csupán a külpolitikai intrikust, hanem a belső országépítőt is méltatja, sőt abszolutizmusának éppen népjóléti színezetét emeli ki, mely nélkül századokkal utóbb sem tekinthetnénk jogosnak az egyeduralmat. De nem lehet kétséges, hogy egyebek mellett ezért fényesíti ki olyannyira a 18. századi barokkot is, melyet (s ezt bizonyítja a Mályusz írására válaszul szánt „Válaszom a ' Magyar Történet' dolgában") azért becsül, mert ez a belső erőgyűjtés, az ország újranépesedése, a népről történő (persze felülről és a „suum cuique" jegyében kezdeményezett) szociális gondoskodás időszaka. Joggal tehető fel továbbá, hogy a belső reformok, az alkotmányosság iránti megnövekedett érzékenység miatt módosítja Szekfű a Széchenyiről alkotott portréját, s Kossuth szerepét immár lényegesebben pozitívabbnak tekintve (az ő propagandája — s itt kissé „A reformkor nemzedékéinek gondolatmenete is visszacsendül — nélkülözhetetlen volt a reformok gondolatának a társadalom szélesebb rétegeiben való elterjesztéséhez) a centralisták nézeteihez közelít, hogy azután a „Valahol utat vesztettünk"39 idején már Széchenyi helyett kizárólag őket tekintse a nemzet próbakövének.4 0 A fentiek ellenére azt kell mondanunk, hogy Szekfű a „Három nemzedék" alapkoncepcióját mégsem adta fel, amit bizonyít a mű — persze a nézeteit módosítani kívánó V könyvvel kiegészített 1934-es újbóli megjelenése. Azaz Szekfű szemléletében változatlanul kiemelt szerepe van az állami — nemzeti megfontolásoknak (s nem utolsósorban a „Primat der Aussenpolitik" elvének), amit bizonyít az egész „Magyar Történet" egyik gerincét adó kismagyar-nagymagyar (vagy dunántúli és tiszai magyar) szembeállítás s ennek egyik legfőbb eleme, hogy Szekfű a pálmát inkább mindig a Habsburgokkal kiegyezőknek adja, hiszen — mint láthattuk — a magyarság közép-európai vezető hatalmi helyzete felfogása szerint csak egy külső nagyhatalomra támaszkodva tartható fenn. Nem lehet kétséges, hogy — s ezt a koncepciója magvát alkotó Meinecke-mű41 felfogása is alátámasztja — ez az üzenete a Bethlen Gábor monográfiának is, mely végső soron mégiscsak a hatalmi viszonyokra apelláló, az „államrezon"-t érvényesítő külpolitikai cselszövőt állítja középpontba. De ugyanezt fogalmazza meg Szekfűnek a „Mi a magyar?" kötetben megjelent tanulmánya,4 2 mely a magyarság legfőbb erényeit a vitézségben, szabadságszeretetben, politikai érzékben látja s ezek legfőképpen a 16-17. század „magyar machiavellistái"-ban, a kifelé mindent közönnyel és meg
