Századok – 1997

Közlemények - Erős Vilmos: Szekfű és Mályusz vitája a „Magyar Történet”-ről II/453

460 ERŐS VILMOS Az akkor már a budapesti egyetem középkori magyar tanszékén előadó történészprofesszor tanulmányának bevezető részében mindenekelőtt legitimnek tartja a Dilthey, Troeltsch, Huizinga és mások által meghonosított világnézet-történet (azaz szellemtörténet) művelését. Meglátása szerint azonban ezt a szociológiai nézőponttal kellene kiegészíteni, megvizsgálni, hogy a nyugati kultűrjavak hogyan terjednek el a társadalom különböző rétegeiben, mikor veszi át őket a felső, vezető réteg s hogyan szállnak alá később az alsó néprétegekbe. Mályusz szerint azonban a „Magyar Történet"-ben felállított világnézeti-, művészeti stílus-sor nem teljes és konzekvens, különösen azt hiányolja, hogy Hóman az általa írt részben nem használta e kategóriákat. Pedig az európai kultúra első nagy virágzását jelentő román és gótikus művelődés nálunk is elterjedt s ebben a vízválasztó, a kettő közötti átmeneti korszak, a 13. század. „Forrástanulmányokon, meg az irodalom gondos, széleskörű, nem ötletszerű felhasználásán alapuló hazai kutatásoknak — íija tanulmányában Mályusz — és az újabb logikus korszakjelölő törekvéseknek ez a teljes összhangja feljogosít bennünket, hogy a XIII. századot, mint átmeneti korszakot tekintve, — építészetét eddig is átmeneti stílusúnak nevezte művészettörténetünk — az előtte lévő kort a romanika az utána következőt pedig a gótika szóval illessük."12 Szekfű előadását szemügyre véve azután mindenekelőtt annak reneszánszfelfogását illeti kritikus szavakkal. Meglátása szerint a 15. században — Szekfű interpretációjával ellentétben — még nem beszélhetünk reneszánszról, legfeljebb a 16. században, de ez még ekkor sem kizárólagos. Másrészt Mályusz kimutatja, hogy idősebb pályatársa még Burckhardt reneszánsz-felfogását követi, aki szerint ennek lényege a doktrínákon és morális megfontolásokon felülálló, érzéki, hatalomvágyó, pogány „Ubermensch" lenne és Huizingára hivatkozva utal arra, hogy a tudomány már meghaladta ezt a felfogást. A periodizációkban elkövetett inkonzekvenciákban külön problémának tartja ezután, hogy mi történt a reneszánsz és a barokk közötti majdnem két évszázadban? Szekfű szerint mozdulatlanság. Mályusz értelmezésében azonban inkább a 16. századot kellene a magyar reneszánsz korának nevezni és a 17. század nálunk a nemzeti gyökerű barokk időszaka, ami abból a tényből következik, hogy kultúránk ekkor már szinte egyidejűleg átvette a nyugat-európai szellemi áramlatokat. S ha így tekintjük, akkor nem kell alábecsülnünk az önálló magyar művelődési törekvések belső erejét s nem kell szükségszerűnek tekinteni a 18. századi bécsi gyámkodást, mintha csak ennek közvetítésével kerülhettünk volna kapcsolatba az európai műveltség élén haladókkal. „Középkori emlékeink tanúsága szerint ugyanis — olvashatjuk — a magyarság tudatosan és egyre kisebbedő időkülönbséggel fogadta be a nyugati szellemi áramlatokat, azaz fejlődésének üteme egyre közelebb jutott az európaihoz. Ha tehát most a katholicizmus nagy felújulását jelentő barokkot hidegen fogadta volna, nemcsak bizonyságot tett volna amellett, hogy társadalmának katholikus fele és a klérus nem tudta saját erejéből elvégezni a reá váró munkát, hanem beismerte volna, hogy valami belső törés következtében általában képtelen az önálló magyar művelődés fejlesztésének terheit hordozni s így a XVIII. századi bécsi gyámkodást eleve szükségesnek tekinti. Ilyen zsákutcába vezet Szekfű súlyos