Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

NÉVVÁLTOZTATÁS ÉS TÖRTÉNELEM (1894-1956) 421 Az 1945. december 29-én kiadott 12.330/1945. M. E. sz. rendelet89

egészen új helyzetet teremtett. Részben a győztes nagyhatalmak, részben a koalíción belüli egyes tényezők nyomásának engedve, a kormány a németek kitelepítése mellett döntött. Ekkortól kezdve a kormányzat már elvileg sem az egyéni előéletek tartalma szerint szelektált, hanem a kollektív felelősségre vonást érvényesítette a német kisebbség irányában. A rendelet — főszabályként — a kitelepítendők közé azokat sorolta, akik az 1941. évi népszámláláson német nemzetiségűként vagy anyanyelvűként regisztráltatták magukat. Ezután a német származású folyamodóknak, különösen az ún. „sváb telepítésű" községekben lakóknak, mellékelniük kellett a Központi Statisztikai Hivatal igazolását a népszámláláson tett nemzetiségi és anyanyelvi vallomásukról. Amennyiben a kérelmező 1941-ben német nemzetiségűnek vallotta magát, úgy nem számíthatott arra, hogy kérelmét pozitívan bírálják el. Az utóbb említett rendelet azonban hagyott némi kiskaput azok számára, akik ugyan német anyanyelvűnek, de magyar nemzetiségűnek jegyeztették be magukat, feltéve, ha antifasiszta, magyarhű vagy baloldali magatartásként értelmezhető mozzanatokat is fel tudtak mutatni múltjukban. Az ilyen előélettel rendelkező néwáltoztatók kérelmeinek engedélyezését a Belügyminisztérium megfontolás tárgyává tette, amennyiben megfelelő igazolásokkal volt megtámogatva a kérelmük. Ha szinte bizonyosra vehető volt, hogy nem esnek kitelepítés alá, akkor néwáltoztatásukat engedélyezték. Mindazonáltal, az esetek túlnyomó részében a belügyminisztériumi döntés megvárta a kitelepítések helyi végrehajtását, sőt, a kérelmezők igen jelentényen hányadánál a deportálások végleges lezárulását is. A zsidó származásúak kérelmeit a hatóságok általában kiemelten kezelték, messzemenően figyelembe vették korábbi üldöztetésükből eredő sajátos helyzetüket. A pozitív diszkriminációt jelzi, hogy azon zsidó származásúak esetében is, akik már kitértek eredeti felekezetükből, az ügyirat minisztériumi előadói ívén belül „Pd.: izr!" megjegyzéssel a kérelem gyors elintézésére hívták fel a tisztviselők figyelmét. Nagyvonalúan tekintetbe vették például azt, hogy sokuk iratai, a néwáltoztatási eljárásban egyébként szükséges különböző okmányai a vészkorszakban elkallódtak, megsemmisültek. Ezek pótlására — anélkül, hogy a néwáltoztatási engedély kiadása halasztást szenvedett volna — méltányos határidőt szabtak meg, illetve a hiányzó dokumentumok helyett többnyire elfogadták politikailag szalonképes magán- és jogi személyek okmánypótló igazolásait. Vagy pl.: az ötven éven felüli kérelmezőknél általában eltekintettek az 5151/1945. BM. sz. rendelet 2. §-ának merev alkalmazásától, különösen olyan esetekben, ha a kérelmező az előző rezsim idején már megkísérelte a névmagyarosítást, s azt az akkori belügyminiszter származási okokból utasította el. Politikai megbízhatóságukat éppen üldözötti mivoltuk igazolta, bár voltak mai szemmel nézve szinte groteszknek tűnő esetek is, amikor túlbuzgó házbizalmiak, háztömb-megbízottak vagy helyi közigazgatási elöljáróságok a deportálásból éppen csak visszaérkezett személyekről — szabály az szabály alapon — olyan igazolásokat állítottak ki, melyek biztosították a felettes hatóságokat, hogy a folyamodó nem volt tagja sem a nyilas pártnak, sem más fasiszta szervezetnek... Ha előfordultak is bürokratikus vonások