Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

418 KOZMA ISTVÁN volt egyik megnyilvánulási formája tömeges névmagyarosításuk. Helyzetük kevésbé volt szorongatott, mint a zsidóké 1944-ben, mégis: pánikreakciójuknak a kérelmekben leképeződő nyelvi-gondolati manifesztációja — mutatis mutandis — kísértetiesen hasonlít az 1938-1944 közötti zsidó kérelmekben olvasható formulákra: „nem is tudok németül", „nem is vagyok német, csak a nevem német hangzású", „semmi közöm sincsen a bűnös svábsághoz" stb. (Ld. Függelék 15.) A névmagyarosítási hullám másik lényeges összetevője a zsidóság önértelmezésének, illetve a zsidó-magyar együttélés holocaust utáni újraértékelésének kríziséből eredt. A jogi rehabilitáció megtörtént. A zsidóságnak korábban soha nem tapasztalt plurális (ámbár éppen a tragikus tapasztalatok utóhatásaként felmerülő, tehát inkább kényszeres, mint szabad) választási lehetősége nyílott öndefiníciója és attitűdje meghatározásához (kivándorlás, cionizmus, „rejtekezés", a kommunista mozgalomban való — sa zsidó identitást zárójelbe tévő — feloldódás, a polgárinemzeti asszimiláció továbbfolytatása, a magyar-zsidó identitás „csakazértis" vállalása, a vallásos opció stb.). Megszűnt minden jogi és politikai korlát, ami addig a zsidók életpályáinak, karrierlehetőségeinek szabad megválasztását behatárolta, hatalmas lendülettel megkezdődött beáramlásuk az addig védett közületi álláspiacra (kormányhivatalok, közigazgatás, erőszakszervezetek és az állami gazdaságirányítás vezető pozíciói stb.) Am a történtek kibeszélése, kegyetlenül tárgyilagos tisztázása, az állam és a társadalom felelősségének pontos meghatározása, valamint a nyilvános és őszinte bocsánatkérés elmaradt. Ami volt, az — kevés kivételtől eltekintve — inkább mentegetőzés, felelősségáthárító sajnálkozás volt, s főképp az elhallgatás. (Persze felmerül a kérdés: egyáltalán kibeszélhető, kommunikálható lehetett volna-e a Shoa — a kimondhatatlan —, ott és akkor, Magyarországon, közvetlenül a háború és a holocaust után?) A krízist még inkább elmélyítette a háború utáni néhány zsidóellenes kilengés, illetve olyan zavargás, amely a zsidók ellen is irányult (pl. Kunmadarason, Miskolcon stb.).84 A zsidó származásúak névmagyarosításának minden korábbit meghaladó lendülete elsősorban abból fakadt, hogy a rendszerváltással egycsapásra megszűnt az a hivatali gyakorlat, amely addig korlátozta, illetve lehetetlenné tette névváltoztatásukat. így számos túlélő — akik közül sokan már évek, évtizedek óta hiába kérték névváltoztatásukat — realizálhatta most ezt a törekvését. De a zsidó aspiránsok többsége azok közül került ki, akikben az 1944/45-ös tapasztalatok érlelték meg a névmagyarosítás szándékát. Indokaik sokrétűek voltak, amelyek zöme néhány, egymást gyakran átfedő fő motiváció-típusra vezethető vissza. (Az alant felsoroltaknál persze jóval tágabb a zsidó kérelmezők motiváció-bázisa, itt csak a legjellemzőbbeket emeljük ki.) A motivációk egyik eleme a német névtől való viszolygás volt, ami a haláltáborok üzemeltetőivel való névbeli hasonlóság elutasításán alapult. - A másik motiváció a rejtekezés volt; az elvegyülés szándéka a magyar nevű többségben. („Ki tudja, nem ismétlődik-e meg az, ami a holocaustig vezetett!?") Voltak, akiknek az új életpályán való elhelyezkedés, az új — nyilván többségében nem zsidó — munkatársak közé való beilleszkedés miatt volt szükségük magyar névre - A harmadik motiváció-típus az asszimilációs magatartásminta választásával, illetve