Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

NÉVVÁLTOZTATÁS ÉS TÖRTÉNELEM (1894-1956) 411 vetkezőket írja: „... a határmenti községekben, illetve általában véve az idegen ajkú községekben a névmagyarosítás nem népszerűsíthető, mert minden ilyen irányú actió izgatásra adna alkalmat."6

5 A német kisebbség megosztottságának és a kényes német kisebbségi kérdés illusztrálására érdemes elidőznünk egy tipikusnak mondható esetnél:6

6 Az 1940-ben visszacsatolt, Szatmár megyei Kálmándon 1943-ban mintegy 100 németajkú lakos jelezte névmagyarosítási szándékát. Értesülvén erről a község jegyzője, hogy leegyszerűsítse a kérelmezők és a maga dolgát, a kisbíróval kidoboltatta, hogy aki meg akaija magyarosítani a nevét, az május 25-én jelenjen meg a községi elöljáróságon. A helyi Volksbund szervezet elnöke jelentette ezt a német népi szövetség körzeti vezetőjének, végül a budapesti német követségen kötött ki az ügy. A német követ a miniszterelnöktől kért magyarázatot. A belügyminiszter vizsgálatot rendelt el, amely végül is tisztázta az erőszakos névmagyarosítás vádja alól a község elöljáróságát. A miniszterelnökség részéről dr. Balla Pál miniszteri osztályfőnök a következőképpen zárta le az ügyet Keresztes-Fischer belügyminiszterhez intézett átiratában: Szatmár vármegye főispánjának ,,...a német követ feljegyzésére adott magyarázatát a gondozásomra bízott érdekek szempontjából elfogadhatónak tartom, mert a tárgy alatti ügyben felvett jegyzőkönyvekben nem látok olyan momentumot felmerülni, amely valószínűvé tenné, hogy a hatósági részről valóban közvetlen pressziót gyakoroltak volna. Mégis a névmagyarosítás kérdésének kényes vonatkozásaira való tekintettel arra kell kérnem Nagyméltóságodat, méltóztassék odahatni, hogy a névmagyarosításokkal kapcsolatban minden olyan hatósági aktus, még a dobszó útján való közzétételek is — amelyek a szóbanforgó esethez hasonló félreértésekhez vezethetnek —, mellőztessenek. (...) Budapest, 1943. július 21." Dr. Kölcsey Ferenc, Szatmár vármegye főispánja, a maga részéről a következő megvilágításba helyezte a kérdést: „Vármegyém területén a névmagyarosítás meglehetős nagymértékben dívik, ennek azonban elsősorban éppen a Volksbund erőszakos propagandája az oka, s az váltja ki, mintegy ellentüntetést, az egész névmagyarosítási folyamatot. - Szerény véleményem szerint amennyire nem szabad semmi olyan rendszabályt alkalmazni, amely a népi német családnevek magyarosítására vonatkozik, éppúgy nem lehet és nem szabad megakadályoznunk azt, hogy a magyar érzelmű, de német nevű emberek kifejezésre juttassák magyar érzésüket az által is, hogy nevüket magyar hangzású névre cseréljék fel. (...) Szatmárnémeti, 1943. július 8." A német kisebbséghez tartozók — a magyar és a német kormány részéről Bécsben, 1940. augusztus 30-án aláírt, és a m. kir. minisztérium által a 8.490/1940. M. E. sz. rendelettel 1940. november 23-án közzétett magyar-német kisebbségi megállapodást tartalmazó jegyzőkönyv I. fejezet 7. pontja értelmében67

— jogot kaptak arra, hogy a korábban megmagyarosított eredeti családnevüket újra felvegyék. Hogy hányan éltek ezzel a lehetőséggel, arról kétséget kizáró összegezések ezidáig nem születtek. A magunk — mintavétellel készült — felmérései szerint 1941-ben, valamint 1943. júl. 1. - 1944 decembere között összesen mintegy 600-as nagyságrendben (az összes kérelem 2,8%-a) érkezhetett ilyen irányú kérelem a Belügyminisztériumba. (Az 1940., 1942. évi és az 1943 első félévére vonatkozó anyagokat még nem mértük föl.) Ugyanakkor meg kell említenünk, hogy az ál-