Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

410 KOZMA ISTVÁN általuk kijelölt román neveket vegyék fel. Többen hivatkoznak egy 1936-ban kiadott román igazságügy-miniszteri rendeletre (más kérvényekben: törvényre), amely az állami alkalmazásban álló magyar nevűek románosítását rendelte el. (Ld. Függelék 7.) Sok kérelmező tehát csak eredeti magyar nevét akarta viszszakapni a revízió után. - Az 1941-ben a Bácskába telepített bukovinai székelyek közül került ki az 1941-44 közötti mintánk összes néwáltoztatójának 4%-a, családtagokkal együtt több mint ezer személy (Összesen mintegy 13 000 bukovinai székelyt telepítettek le a Bácskában.6

4

) Az ő esetükben valószínűsíthető, hogy szervezett névmagyarosító akció keretében, s nem minden „bátorítás" nélkül folyamodtak nevük megváltoztatásáért. Ugyanis kérelmeik sokszorosított űrlapok kitöltésével keletkeztek, és szűk időhatárok között, zömmel 1941 őszén, datálódtak. (Ld. Függelék 8.) Ez az akció arra utal, hogy a telepítést végző hivatalosságok szemében az áttelepültek névanyagában fellelhető ukrán, román és német hangzású nevek szépséghibának minősültek, s a telepítők talán úgy vélhették, hogy az idegen nevű telepesek — hálájuk jeléül —• nem zárkózhatnak el a „rendes magyar név" felvételére irányuló sugalmazás teljesítésétől. - Az egykori székely szombatosok ivadékai 1944 nyarán zsidós-németes neveiktől igyekeztek megszabadulni - nyilvánvalóan azzal az önvédelmi célzattal, hogy megkülönböztessék magukat a deportálásra szánt zsidóktól. (Ld. Függelék 9.) 1933 után a politikai és katonai elit megosztott volt a Németországhoz fűződő kapcsolatok szorosságát, majd a szövetségesi hűség hőfokát és távlatait illetően. így a német kisebbség irányában gyakorolt nemzetiségpolitika is szükségképpen ellentmondásos volt, mint ahogy a német kisebbség is megosztott volt a német birodalom, illetve a magyar állam iránti lojalitás erősségét illetően. Ez a többszörös ellentmondásosság a német kisebbséghez tartozók családnév-változtatásában is tükröződött. A kormányzat hivatalosan nem erőltette a névmagyarosításukat, de elégedetten vette tudomásul a németek körében ez irányban megnyilvánuló szándékokat, és semmit nem tett azért, hogy leállítsa a különböző társadalmi mozgalmaknak, egyes helyhatóságoknak, a honvédségnek és más intézményeknek a névmagyarosítás terjesztésére irányuló rejtett vagy olykor nyíltabb aktivitását, jóllehet időnként óvatosságra intette ezeket. Amint erre mái- fentebb utaltam: a fegyveres erők egyes alakulatainál — mind a hivatásos, mind a sorozott állományúaknál — a német kisebbséghez tartozók is tömegesen magyarosították meg a nevüket, illetve kimutatható a rájuk is kiteijedő elöljárói nyomásgyakorlás. (Az 1933. és 1938. év összesített adatai szerint a kérelmezők 21,3%-a tartozott a fegyveres erők — zömmel sorozott — állományához; 40%-uk volt német nevű, keresztény származású, vagyis e populáció néwáltoztatóinak kb. 25%-a. 1939-1944 közötti mintánkban a kérelmezők 24%-a szolgált a fegyveres erőknél; kb. 45%-uk volt német nevű és keresztény származású, tehát e népességcsoport néwáltoztatóinak kb. 29%-a.) A belügyi kormányzat a névmagyarosítás népszerűsítését számon kérte a vármegyéktől, amiről a Belügyminisztériumba rendszeresen — általában félévenként — küldött alispáni beszámolók tanúskodnak. Több ilyen beszámoló is rámutat a névmagyarosítási propaganda nehézségeire egyes németek lakta körzetben. Pl. Vas vármegye főjegyzője 1941. január 11-én kelt felterjesztésében a kö-