Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

400 KOZMA ISTVÁN ajkú lakosságon belüli arányával, míg a szláv (és román) származású kérelmezők ilyen szempontból magasan felülreprezentáltak voltak. Az I. világháború után a korábbiakhoz képest jelentős mértékben nőtt a magyar nevüket egy másik magyar névre változtatók aránya. Míg 1894-1918 közötti arányuk az összes kérelem 3,2%-ra rúgott, addig 1919-32 közötti anyagban már 7,6%, - ezen belül 1927-1929 között 12,2%!3

5

E néwáltoztatók részint furcsa, rosszhangzású vagy gúnyolásra alkalmas nevüktől akartak szabadulni, mások túl gyakori nevüket akarták ritkábbra cserélni, de voltak olyanok is, akik idegennek ható, pedig valójában magyar eredetű nevüket kívánták megváltoztatni. Mind a névmagyarosításoknál, mind a magyar nevek megváltoztatásánál megfigyelhető a régiesnek ható, s különösen a nemesi reminiszcenciákat keltő (y-ra, ffy-ra, ssy-ra végződő, a kettős, stb.) családnevek felvételének szándéka.36

Sokan a vitézi cím adományozásával kapcsolatban kérvényezték nevük régies helyesírás szerint való írásmódját. Egyébként Kovács Alajos az 1920-as évek névmagyarosításainak motivációi között is kitüntetett helyet tulajdonít a vitézi cím adományozásának. (Mindazonáltal pontos adatok nem állnak rendelkezésre arról, hogy az összes kérelmező hány százaléka magyarosította meg idegenhangzású nevét azért, mert vitézi várományos volt.) Kovács mindenekelőtt a földmívelő néwáltoztatók arányának a 20-as években tapasztalt megugrását (1894-1919: 1,1%, 1919-1932: 14,4%, ezen belül: 1927-1929: 22,7%!), illetve 30-as évek eleji csökkenését (1930: 9%, 1931: 1,7%)3

7

kapcsolja össze a vitézi címadományozáshoz fűződő névmagyarosításokkal. A tömeges vitézzé avatások idején „...főképpen az őstermeléshez tartozók éltek a névmagyarosítással, amit érthetővé tesz, hogy a vitézek túlnyomó nagy többsége a falusi lakosságból került ki".3

8

A tömeges vitézzé avatások gyakorlata azonban — mint írja — 1930-ra elapadt, s ezzel hozza összefüggésbe az őstermelők arányának ezzel egyidejű visszaesését.39

Ha elfogadjuk Kovács Alajos gondolatmenetét és állításait, akkor ebből az következik, hogy a 20-as évek második felében a névváltoztatások kb. egyötöde a vitézesítéssel volt kapcsolatba hozható. 1919-ben egy híján ezer ember kérelmezte névváltoztatását, de a Tanácsköztársaság leverése után a Friedrich-kormány belügyminisztere, Beniczky Ödön, 74.838/1919. B. M. számű körrendeletével hatályon kívül helyezte, illetve érvénytelenítette a kommün belügyi népbiztossága által engedélyezett néwáltoztatásokat39,

'a

1919 után a névváltoztatások elbírálása szigorodott. Az akták tanúsága szerint 1933 nyaráig — egy általam eddig még ismeretlen rendelkezés alapján — a kerületi elöljáróknak igazolniuk kellett a budapesti folyamodók Tanácsköztársaság és a román megszállás alatti magatartását.4

0

A 30-as évek elején minden egyes nagykörű személy kérelmét 10 pengő értékű okmánybélyeggel kellett ellátni, s a csatolt okmányokat is bélyegilleték terhelte. Ily módon egy névváltoztatási ügy összköltsége elérhette a 20-30 pengőt is, ami a 30-as években a gyáripari munkásság átlagos havi bérének kb. 20-30%-ára rúgott,41

tehát viszonylag drága volt. Ez arra vall, hogy a Bethlen- és a Károlyi-kormány prioritásai között nem szerepelt a névmagyarosítás kiemelt támogatása, illetve olyan olvasata is lehet ennek, hogy elsősorban a középrétegek névmagyarosítására számítottak. Feltételezhető, hogy túl harsány névmagyarosítási propagandát a revíziós célokat alátámasztó külpolitika érdekében sem engedhettek meg maguknak az említett kormányok,