Századok – 1997

Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383

396 KOZMA ISTVÁN 3.) 1919-től 1945-ig A nyelvileg szinte egységes magyar nemzetállam megvalósulását végső soron a történeti államkeret megcsonkítása eredményezte. A trianoni országterületen (1920 és 1941 között) a népesség 90-93%-a már magyar anyanyelvű volt. Az allogén kisebbségek közül a népesség kb. 6-5%-át kitevő zsidóság anyanyelvi (vagy legalábbis fő beszélt nyelvi) elmagyarosodása befejezett tény volt. A „tulajdonképpeni" nemzetiségek közül egyedül a német kisebbség létszáma volt jelentős (kb. 6,5-5%), mögötte a szlovákság következett 1,8-1% körüli értékkel, a többi nemzeti kisebbség együttesen (az idő előrehaladtával szintén csökkenő mértékben) az összlakosság 4-1 %-át tette ki. (Az 1941 előtti népszámlálások nem a nemzetiségi identitástudatra, hanem az anyanyelvre kérdeztek rá, tehát az előbbi adatok így olvasandók!) Az asszimiláció — legalábbis a népszámlálások anyanyelvi adatai szerint — az űj államkeretek között is folytatódott. Ebben mindenekelőtt politikán kívüli tényezők játszottak szerepet (pl. a trianoni államkeretek között élő nemzetiségek többnyire szórvány-jellege, stb.), bár az anyanyelvi iskoláztatásnak az igényektől elmaradó lehetőségei , s különösen a közép- és felsőfokú anyanyelvi képzés úgyszólván teljes hiánya is messzemenően hozzájárult ahhoz, hogy a magasabb műveltségi fokot igénylő pályákon elhelyezkedni kívánó nemzetiségi rétegek fokozatosan elmagyarosodtak, vagy legalábbis elindultak az asszimiláció útján. A területi revízióktól (1938-1941) a háború végső periódusáig a nemzetiségi népesség aránya átmenetileg ismét megnövekedett, a megnagyobbodott ország összlakosságának kb. 1/4-ére rúgott.32 A forradalmak és a békeszerződés után a korábbiakhoz képest új feltételekhez kellett igazodnia a nemzeti és a kisebbségi politikának. Legitimitásának lényeges elemeit a rezsim a „nemzetietlen" forradalmakkal való szembefordulásból, a nemzet ezeréves múltjából „levezethető" berendezkedés helyreállításából, illetve a történeti magyar államkeret legalább részleges revíziójára irányuló elkötelezettségéből származtatta. Következésképpen a nemzeti kérdés ideológiai dimenziói állandóan napirenden voltak (a megcsonkíttatás igazságtalansága és valóban súlyos következményei, ennek napi sulykolása, a felelősségnek az irracionalitást sem nélkülöző kiporciózása, az elszakított nemzetrészek sorsáért érzett aggodalom, az állapot elfogadhatatlanságának rituális kinyilvánításai, a nemzethűség különböző módokon való kinyilatkoztatásának kényszerei, a magyarság kritériumai körüli viták — „ki a magyar" —, a nemzetietlenek „leleplezése", pellengérre állítása, kiátkozása, áldozatvállalásra buzdítás a revízió érdekében, stb. stb.). - A nemzetiségi kérdés kezelésében az asszimilációs politika radikális folytatása okafogyottá vált, nyilvános képviselete pedig rontotta volna az utódállamokba kényszerült magyarság védelme és a békés területi revízió érdekében folytatott külpolitikát. A Bethlen-érában hozott jogszabályok a békeszerződés kisebbségvédelmi előírásain tűlmenő nyelvi-kulturális jogokat biztosítottak a hazai nemzetiségeknek.33 Különösen a német kisebbség élvezett megkülönböztetett figyelmet, ami a 30-as évek második felétől olyan funkciót is betöltött, hogy mennél többeket próbáljon távol tartani az elkülönülést hirdető náci befolyástól, illetve az évtized végén megalakult Volksbund radikális disszimilációs politikájától. A harmadik birodalom felemelkedése megosztotta a német kisebbséget: jelentős sváb tömegeket ragadott