Századok – 1997
Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383
NÉVVÁLTOZTATÁS ÉS TÖRTÉNELEM (1894-1956) 391 magyarosító mozgalomra is hatást gyakorolt, s a névcsere ismét emelkedő tendenciát mutatott (1894-ben 876, 1895-ben 1005, 1896-ban 1615 folyamodvány). A fellendülés a millennium után is folytatódott, s 1898-ban a mozgalom történetének újabb csúcsát regisztrálhatták, mikor is több mint 6700-an kérelmezték névváltoztatásukat. De míg korábban a névmagyarosítás jobbára önkéntes társadalmi mozgalom volt, amelyet többnyire hazafias társaságok és magánszemélyek propagáltak, addig a Bánffy-kormány idejében már dokumentálhatóan érvényesült a közalkalmazottak névmagyarosítását célzó hatósági és közületi munkáltatói kényszer is.24 Az 1898-as rekord év után az első világháború kitöréséig a mozgalom mérete évi 2400-3200 közötti szinten stabilizálódott. Az első világháború időszaka némi visszaesést hozott, hiszen a férfiak jelentős része katonáskodott, ami csökkentette a potenciális névmagyarosítók számát. A névváltoztatás — legalábbis I. Ferenc óta — engedélyhez kötött aktus volt: kérvényezni kellett, és az erre jogosult hivatalos szerv döntött a kérelem sorsáról, majd a névváltoztatás tényét rávezették a néwáltoztató — és az érintett családtagok — anyakönyveire. 1848-49-ben, illetve 1867-től kezdve a kérvényeket a magyar belügyminiszterhez kellett felterjeszteni, s a miniszter — a névváltoztatással foglalkozó ügyosztály javaslatára — döntött az engedélyezésről vagy elutasításról. Ekkoriban még nem alkottatott átfogó jogszabály a névváltoztatásról, miniszteri rendeletek és elvi határozatok csupán részletkérdésekkel foglalkoztak, eljárási szabályokat fogalmaztak meg, egyes foglalkozási ágakhoz tartozó, valamint speciális családi állású személyek névváltoztatásáról rendelkeztek. A névváltoztatás közigazgatási eljárásának módját részben a szokásjog, részben az egyes részletkérdésekben hozott rendeletek szabályozták. (Ld. Függelék 1.) A névmagyarosítás a kiegyezés után az állami politika helyeslésével és támogatásával találkozott. Gyakorlatilag minden kérelmet elfogadtak, a kérelmező származásától függetlenül. Korlátozás csak annyiban érvényesült, hogy bizonyos védett történelmi neveket nem lehetett felvenni, illetve köztörvényes bűnöző, nem magyar állampolgárságú személy és férjes asszony nem változtathatta meg a nevét. Semmiféle diszkrimináció nem érvényesült a különböző kisebbségi csoportokhoz tartozó kérelmezők irányában.25 Egyes politikusok ugyan a névmagyarosítással szembeni fenntartásaiknak adtak hangot — főképpen azért, mert elkerülni szerették volna azt, hogy közismert nevüket bárki szabadon felvehesse — mégis, a közvélemény meghatározó része a névmagyarosítást hazafias tettként könyvelte el.2 6 A néwáltoztatók etnikai származás szerinti összetételére az eredeti nevek és a felekezeti hovatartozás megoszlása alapján vonhatunk le következtetéseket. Karády Viktor becslése szerint a zsidóknak a névmagyarosítási mozgalomban volt részvétele a kiegyezéstől kezdődően már messze felülmúlta mind az összlakosságon, mind az allogén lakosságon belüli részarányukat. (A névmagyarosítók 27-63%-a volt izraelita vallású akkor, amikor — 1890-ben — arányuk az összlakosságon belül 4,7%, az allogén lakosságon belül pedig kb. 8,8% volt).2 7 Mintavétellel nyert adataink alapján az 1894-1918 közötti időszakra vonatkozóan már viszonylag pontos képünk van a mozgalomban résztvevők származás szerinti összetételéről. (Ld. 2-4. táblázatot.)
