Századok – 1997
Tanulmányok - Tóth Endre: István és Gizella miseruhája I/3
36 TÓTH ENDRE volt, akkor a sanctus elhagyását az indokolhatta, hogy az ábrázolás egésze a Menynyei Jeruzsálem lakóit, a Szentek közösségét jelenítette meg. A szent jelző ezért magától értetődő, feltüntetni nem volt szükség. Hogyan értelmezzük azonban akkor István és Gizella helyét? Ok nem tartoztak a mennyei közösséghez: alakjuk, tartásuk pedig a legkevésbé sem felel meg a korabeli donátor ábrázolásoknak. Ez az ábrázolások sémája, amelyek követik azt, a keresendő liturgikus szöveget, ami alapján megtervezték. A sokalakos kompozíció összeállításánál szabályzó elvnek kellett érvényesülnie, mert különben a kép szentek és vallásos képek kusza halmaza lenne. Ez teszi lehetővé, hogy megkeressük azt a liturgikus szöveget, ami alapján a képegyüttest megszerkesztették. Mivel egyházi rendeltetésű és vallásos témájú képegyüttesről van szó, a rendezésre alkalmas szöveget az egyházi forrásokban: szövegekben és képekben kell keresni. Továbbá nem szükségszerű, hogy az ábrázolás egészének témája is fellelhető legyen az alapul vett képi vagy irodalmi szövegben. Meg kell különböztetni a szerkesztéshez alapul vett liturgikus szöveget a palást képegyüttesének témájától: a kettő nem szükségszerűen azonos. A képcsoportok alá- és mellérendelési viszonyban vannak egymással, és amint láttuk, a sorrendjük meghatározható: Atyaisten, Krisztus, Mária, az angyalok, a próféták, az apostolok és a vértanúk következnek. Legalul a levágott sávban sorakoztak a hitvallók. Ez a szentek közössége, a mennyei hierarchia, amelynek kétféle felsorolása, csoportosítása létezik már a patrisztika irodalmától kezdve a későbbi, kora középkori és középkori liturgikus szövegekig. Az egyik megegyezik a casula csoportjainak a sorrendjével: azok az üdvtörténet időrendjében követik egymást. A másik abban tér el, hogy az apostolok megelőzik a prófétákat: ez a sorrend a tipológikus ábrázolások sajátja. A liturgikus szövegekben és himnuszokban mindkét sorrend a 3-4. századtól nyomon követhető. E két sorrendnek legjellegzetesebb képviselői a szent Ambrusnak tulajdonított Te Deum (angyalok, apostolok, próféták és vértanúk) és a Mindenszentek litániája (angyalok, próféták, apostolok és vértanúk), valamint az ezek sorrendjét követő további szövegek. E két példa azért tekinthető jellemzőnek, mivel ez az a két alapszöveg, ahol a felsorolások megtalálhatók, és az egyházi életben mindkettő használata szinte mindennapos és jól ismert. Régen a palást egészének a programjával keveset foglalkoztak. Megelégedtek azzal, hogy a Mennyei Jeruzsálemet ábrázolja25 7 . Horváth János a liturgikus szöveget az apostoli hitvallásban,25 8 Kovács Éva pedig a szent Ambrusnak tulajdonított szerzőségű himnuszban, a Te Deumban vélte megtalálni25 9 . Gyakorlatilag egyidőben megjelent cikkeikben egymás végkövetkeztetéseit megcáfolták, Kovács Éva azonban tartotta magát a Te Deum ábrázoláshoz26 0 . Horváth J. a feliratokból indul ki, amelyeket egy Szent Ágostonnak tulajdonított prédikációval hozott kapcsolatba. Ennek, és az Eilbertus hordozható oltár26 1 feliratai alapján a képegyüttest a Credo ábrázolásának tartotta. A miseruha ikonográfiái programja lényegesen többet és mást tartalmaz annál, hogy a Credo „ábrázolásokkal" (amelyeken gyakorlatilag csak az apostolok, esetleg a próféták jelennek meg), hogy össze lehetne hasonlítani a miseruháéval: az apostoli hitvallással kapcsolatos ábrázolások nem magát a Credo tartalmát, hanem legen-
